Cs. Liszka Györgyi: Az iskolásítás iskolapéldája

Második hete, hogy gyerekeink újra az iskolapadokban ülnek, a lapokban rendre jelennek meg a De nehéz az iskolatáska című írások (esküszöm, ha valaki összegyűjtené, hányszor írták már le ezt a címet világszerte – beleértve a Vasárnapot is –, amióta Bergendyék először elénekelték, lenne annyi, mint ahányszor azóta elhangzott). 

Somogyi Tibor felvétele
Idézet

A VASÁRNAPi mellékletben elolvasta a novellát. „Szép – mondta a hallgatag falaknak helyesen –, szép: alig van elrontva.”

Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény)

 

Aztán vannak, akiknek tényleg nehéz, vannak, akiknek meg se kottyan, mert hatalmas terepjárón viszik az iskola kapujáig. Vannak, akik csak átsétálnak a szomszédba, és olyanok is szép számmal, akik három falun, hegyen-völgyön által kénytelenek buszozni, ha anyanyelvükön kívánják megszerezni a korosztályuknak előirányzott tudást. Akárcsak a munkaerőpiacon, már kora gyermekkortól kezdve van mindenféle életsors. Az akadálymentestől a kivételezetten át egészen az igazságtalanul kimerítőig. És sokszor itt is a jellemen, az emberen meg az ő lehetőségeinek határain múlik, hogy miként választ: ahol a kényelem a legfőbb tanácsadó, ott magyar gyereket is szlovák iskolába járatnak, ha éppen az van a legközelebb; ugyanígy, ha a hamis próféták könnyű érvényesülést ígérő szirénhangjai után indulnak, ami végül szintén csak a kényelem kategóriájába tagozódik.

Akinek viszont elsősorban a gyermeke lelke, értelmének egészséges kibontakozása, stabil önazonossága (az identitás) a fontos, aki ősei értékeire nem holmiféle kellemetlen feladatként, kitakarítandóként tekint, az áldozatokra is képes érte. Mondjuk, korábban felkel, hogy eljuttassa gyermekét egy esetleg távolabbi iskolába, időt szán arra is, hogy beszélgessen vele, miért jó az neki is, ha már kiskorától megtanulja és megszokja, hogy a tartós és értékes dolgokért mindig áldozatokat kell hozni, hogy az önbecsülés jelentős hányada a hűség, önmagunkhoz, a közösséghez, amelyből származunk. A könnyű siker általában kétes, és mindig rövid életű, rengeteg lelki sérülést, elbizonytalanodást okozva, kény s kedv szerint lökdösve az ilyet választó egyént és gyermekét. Ezért is olyan nagy dolog, hogy néhány elkötelezett közülünk kiharcolta a kisiskolák megtartását még egy ideig, akkor is, ha ezek a kisiskolák jelentős terheket rónak fenntartóikra. Bár az elhatalmasodó virtualitás és üzletorientáltság világában egyre halványabban látszik a reményiki feltartott mutatóujj, a templomot s az iskolát (Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!), annál nagyobb a felelősség rajtunk, akik még vagyunk, és szólani tudunk, hogy ezt nap mint nap belekiabáljuk a környezetünkbe. És annál elszomorítóbb, és kimondom: gyomorforgató, hogy még ilyen szinte már vészhelyzetben is vannak köztünk olyan szerencselovagok, akik visszaélve ezzel a kiszolgáltatottsággal, saját anyagi gyarapodásukért becsapnak, meglopnak egy-egy halódó kisközösséget.

De büszkék magukra azok a polgármesterek, önkormányzati képviselők sem lehetnek, akik anno ugyancsak önös érdekből fővárosi családoknak adtak el telkeket, nem gondolva vagy nem törődve a várható következményekkel. Mert következmények mindig vannak, s általában a gyors és könnyű haszon következményei a legfájóbbak, ráadásul nem csak a haszonélvezők számára (sőt tán nekik a legkevésbé). Ezért is furcsa (még ha az én identitásommal érthető s megérthető is), hogy most feledve minden érvet, melyet a magyar kisiskolák létjogosultsága mellett felsorakoztattunk, a magyar falvakban mára iskoláskorúvá növekvő szlovák kisgyerekeknek azt mondjuk, menjenek, ahová akarnak, vagy járjanak magyar iskolába. Pedig, ha jól tudom, Komenský, akit oly előszeretettel idézünk e témában (én is), nem azt mondta, hogy csak a magyar kisgyerekek képesek a legtöbbet és legtartósabban megtanulni anyanyelvükön. Vagyis a legfinomabban is álságos most már, amikor az előre látható és várható következmények be is következtek, előkapni egy másik mércét, és amit magunknak kiharcoltunk, azt a másiktól megtagadni. Persze, értem én a félelmet, jól ismerjük magunkat, nagyon is jól. Mihelyt megveti lábát egy szlovák iskola, a magyar szülők is oda íratják majd a hatévesüket. Mert a fényes jövő illúziója magasról lefütyülendi nagyanyáink verejtékét, apáink örökségét Komenskýstül úgy, ahogy van. A következmények nélküli gondolkodás népe lettünk. Hát, gratulálok.

Magunknak.