Vándorévek kellenek a felnőtté váláshoz

Ismeretségünk a virtuális térben kezdődött. Megfogott a humora, a leleményessége, játékossága, ahogy a szavakkal zsonglőrködik. Személyes találkozásunkkor az is kiderült, hogy a világra nyitott, érdeklődő, izgalmas személyiség, aki már gyerekfejjel ösztönösen tudta: utazni kell, élményeket gyűjteni, mert azok maradandó örömöt szereznek, igazi értéket jelentenek. Mészáros Tünde műfordítóval beszélgettünk.

Archívum
Mészáros Tünde

Pozsonyban született 1970-ben, a Duna utcai gimnáziumban érettségizett, majd a prágai Károly Egyetemen hungarológia szakon szerzett diplomát. Az ő fordításában olvashatók magyarul egyebek mellett Veronika Šikulová regényei és Daniela Kapitáňová nagy szenzációt keltő regénye, a Könyv a temetőről.

 

Írásbeli megnyilatkozásaid alapján vándor léleknek képzellek, aki szeret szárnyalni.

Igen, ezt kellett összeegyeztetnem már gyerekként az elvárásokkal és minden mással.

 

Nehezen kezelhető gyerek voltál?

Kamaszkoromig nem különösebben, ugyanakkor gyerekkorom óta arra vágytam, hogy szabad legyek, a saját elképzeléseim szerint élhessek. Anyámnak talán kicsit csalódás volt, hogy nem egy habos blúzos, szolid, rendes kislány vagyok. Inkább apámra hasonlítok, aki ebből következően nem egy szolid, rendes lány volt.

 

Tízévesen tényleg csillagász szerettél volna lenni?

Azt gondoltam, tök jó távcsövön nézni a csillagokat, de apám gyorsan visszarángatott a földre, hogy a csillagász általában ül egy szobában, és képleteket számol. Hetedikben operatőr akartam lenni, kamerával bejárni a világot. Itt azzal érvelt, hogy az operatőrnek a világban járva sokféle ételt kell megennie, én meg iszonyatosan válogatós voltam. Így dőltek sorra romba a karrierálmaim. Gimnazistaként egy ideig jogra készültem, de rájöttem, ez halálosan untatna. Akkoriban olvastam halomra a nagy művészek életrajzait, és eldöntöttem, művészettörténész leszek. Apukám kiakadt, hogy ezzel éhen lehet halni. Akkor magyar szakra megyek. Ezen már kiakadni sem bírt.

 

Az irodalom mikor kezdett érdekelni?

Nálunk mindenki olvasott. Nem voltam eltiltva semmilyen könyvtől. Egyetlen esetre emlékszem, amikor 13 évesen leemeltem a polcról a Kámaszútrát, apám azt mondta: Ezzel azért várj egy kicsit. Anyám a biztos hátország, akire mindig, a mai napig számíthatok, a fontos szellemi hátteret pedig apám jelentette. Kiskamaszkoromtól rengeteget beszélgettünk, néha éjjel kettőig vitatkoztunk az élet dolgairól.

 

Mivel foglalkozott?

Azt szerette mondani, hogy villanyszerelő, mert ez volt az első iskolája, és végül is technikusként dolgozott. Később leérettségizett, pár szemesztert elvégzett a jogon. Közben eltartotta a nagyszüleit, az anyját, az anyámat és engem is, így végül abbahagyta az egyetemet. Reneszánsz típus volt, művelt, olvasott, sokoldalú; megjavította a szomszéd tévéjét, vagy megírta az egyetemi dolgozatomat Huszár Gálról, a 16. századi reformátorról, nyomdászról. Operába vitt, múzeumba. Rengeteget kaptam tőle.

 

Milyenek voltak a pozsonyi egyetemi évek?

Későn érő típus vagyok, nagyon gyerek voltam 18 évesen. Határozott elképzeléseim voltak, mit akarok csinálni, csak azt nem láttam tisztán, hogy ezért valamit tenni kell. Szabályok vannak, amiket el kell fogadnom. Úgy képzeltem például, hogy a magyar–történelem szakon már tényleg csak azt tanulom, ami érdekel. Egy-két pofára esés után kiderült, ez nem így van, ezért évet kellett ismételnem. A harmadik évfolyamban Szegeden voltam részképzésen, és úgy döntöttem, ott szeretnék továbbtanulni.

 

Mentél?

Nem, mert közben szétesett a rövid életű házasságom, amibe húszévesen ugrottam bele. A különbözetire való tanulás helyett nyáron elindultunk a barátnőmmel Nyugat–Európába. Elvileg két hétre dolgozni, két hétre nyaralni. Münchenben egy olasz étteremben kötöttünk ki, salátakészítő és mosogatólányként. A főnök elégedett volt a munkánkkal, szólt, ha akarunk, maradhatunk. Nekem nem kellett kétszer mondani, de kikötöttem, pincérkedni akarok. A vendégekkel németül kell beszélni, a személyzettel olaszul, valami csak ragad rám. A két hétből aztán két év lett. Úgy gondoltam, az egyetem ráér, 22 éves vagyok, ez olyan lehetőség, amit ki kell használni. Tanulni kell, lejárni a vándoréveket, mert ez a felnőtté válás útja. Ezt persze csak visszamenőleg látom ilyen komplexen, de ezért mentem Németország után egy-két évvel szerencsét próbálni Angliába, vagy vállaltam munkát Komáromban egy fénymásolókkal foglalkozó cégnél, dolgoztam raktári munkásként, vagy épp egy pozsonyi szállodában vendégprobléma-kezelőként.

 

Hogyan formáltak a külföldön töltött évek?

Ha elhagyod a biztos környezeted, konfrontálódsz másfajta emberekkel, élethelyzetekkel, meg kell tanulnod őket kezelni, alkalmazkodnod kell, hogy életben maradj. Megtanulod saját magad. Kiderült, bármire képes vagyok, nincsenek fizikai vagy pszichés akadályai annak, hogy kipróbáljam magam. Így kerültem Prágába is, egy amerikai jogi céghez titkárnőnek. És innen futottam neki újra a magyar szaknak. A munkahelyemtől meg kellett válnom, mert nappali tagozaton tanultam, viszont akkor jött az életembe egy Amerikában élő barátnőm, aki fordítóirodánál dolgozott, és munkát ajánlott. Egyetemistaként lett miből fenntartani magam. Így kezdődött a fordításos történet.

 

Milyen volt újra egyetemistának lenni?

A prágai egyetemen úgy éreztem, sínen vagyok, hazajöttem. Kiváló tanáraink voltak, mint Rákos Péter vagy Gál Jenő. A gondolkodásomat erőteljesen formálta a magyar tanszék. Az egyetemen kívül sokat alakítottak rajtam az életem különböző szakaszaiban szerzett barátaim. Hálás vagyok azoknak, akik a 18 éves énemet ismerték meg, hogy az akkori „érettségi állapotomban” nem mondtak le rólam, és úgy tettek, mintha komolyan vennének.

 

Több mint két tucat könyvet fordítottál le.

Annyit biztos, és a műfordítások előtt egy csomó hobbikönyvet is. Egy idő után úgy gondoltam, megpróbálom a szépirodalmat. Monika Kompaníková Sima víztükör című novellája volt az első a Kalligram folyóiratban, és olyan szerencsém volt, hogy a fordítást rögtön beválogatták a Magyar Napló Az év legjobb műfordításai című kötetébe. Ezután már maguktól jöttek a felkérések.

 

Mi a legélvezetesebb ebben a munkában?

A kihívás. Megtalálni egy mű hangját, megoldani a nyelvi apróságokat, a néha megoldhatatlannak tűnő szójátékokat.

 

Azt mondtad egy interjúban, az általad fordított szerzők közül Veronika Šikulová stílusa áll hozzád a legközelebb. Változott a sorrend, mióta Daniela Kapitáňová kultikus könyve, a Könyv a temetőről neked köszönhetően magyarul is nagy siker?

Nehéz megmondani. Veronát más miatt szerettem. Ő valahogy a klaviatúrámra áll. Rengeteg nyelvi megoldanivaló volt az ő szövegeiben is, de maga a stílus, a mondatai szinte folytak magyarul. Akkor derül ki, tud-e írni valaki, ha fordítani próbálod. Flektáló nyelvről, amilyen a szlovák, sokkal nehezebb az agglutináló magyarra fordítani. Nála ez sem jelentett gondot. Šikulová olyan jó mondatokat ír, hogy adja magát a magyar verzió. Nem kell küszködnöd a szöveggel. A Samko Tále másképp volt kihívás. Ott keresnem kellett egy kicsit a hangot, mert a 44 éves szellemi fogyatékos férfi világa távolabb állt tőlem, mint Veronáé.

 

A Samko Tále-könyv kapcsán a magyarországi kritikák mindegyike kiemelte a fordításodat. Milyen érzés ilyen nagy elismerést kiváltó munkát letenni az asztalra?

Először nagyon megijedtem a felkéréstől, mert ez egy kultkönyv, előttem már többen is fordítottak belőle részleteket. Nem is olvastam el őket, mielőtt nekiültem fordítani, hogy ne befolyásoljanak.

 

Most min dolgozol?

Egy fiatal losonci író, Peter Balko Vtedy v Lošonci című regényén. Felkért az Animus Kiadó is, hogy fordítsam le Viola Fischerová Mengeleho dievča című könyvét. Nagyjából ez az őszi-téli programom, amelyhez november végéig a Visegrádi Alap irodalmi ösztöndíja biztosít ideális feltételeket Budapesten.

 

Nem fogsz unatkozni. Mindemellett családod is van. Ahogy azt valaki szépen megfogalmazta: nem vér szerinti, hanem szív szerinti édesanya vagy, másfél évtizede két kislányt fogadtatok örökbe.

Már húszévesen biztos voltam benne, hogy örökbe kellene fogadnom. Úgy gondoltam, olyan sok a gyerek, akinek nincs szülője, és nem az a lényeg, én szülöm-e meg, vagy sem, hanem hogy miképpen viszonyulunk egymáshoz. Amikor a férjemnek először említettem ezt a tervemet, rögtön vevő volt rá.

 

Nem a könnyebbik végét fogtátok meg a dolgoknak, rögtön két pici lánnyal mentetek haza.

Októberben adtuk be a kérvényt, két hónapra rá telefonáltak, hogy van egy 8 hónapos kisfiú. Másnap felhívtuk a gyerekotthont, és kiderült, egy egyéves kislányról van szó. Amúgy minden más stimmelt. Így ismertük meg Fannit. Egy hét múlva újra meglátogattuk, és akkor hangzott el a nálunk azóta klasszikussá vált mondat: „Van itt még egy kislány, az nem érdekelné magukat?” Mint a „lehet 20 dekával több?” Ez volt Flóra. Együtt küzdöttük össze magunkat családdá, és alapvetően tök jól funkcionálunk. Ugyanolyan – néha súlyosabb, néha könnyebb – problémákkal küzdünk, mint más családok, és van, amikor teljesen lazán mennek a dolgok.

 

Mire tanított meg az anyaság?

Hogy nem csinálhatom mindig azt, amit éppen akarok. Másrészt mivel életmintát is adunk a gyerekeinknek, s ők vevők erre, bizonyos kereteken belül most már újra beleférnek az életünkbe olyan dolgok, amikről régebben le kellett mondanunk. Nálam az elején a meghatódottság nagy szerepet játszott, hogy úristen, rám mertek bízni két gyereket, ők most már az enyéim. Mindenki azzal a céllal indul neki a szülőségnek, hogy boldog felnőtt legyen a gyerekéből. Hogy aztán melyik család ezt milyen módon éri el, az különböző. Paulon Viktóriának, a Kisrigók című könyv szerzőjének, aki a férjével három gyereket fogadott örökbe, van egy nagyon jó mondata: „Olyan anya tudok lenni, amilyen ember vagyok.” Én sosem voltam agyonaggódós fajta, kiskorukban nem szaladgáltam utánuk kanállal, hogy beléjük tömjem az ételt, nem ugráltam körül őket, de mindig oda lehet hozzám jönni megbeszélni bármit, mert ezt fontosnak tartom. Ez nem azt jelenti, hogy ez a jó anyaság, de én ilyen vagyok.

 

Az utóbbi két évet Angliában töltöttétek. Környezetváltozásra volt szükségetek?

Véletlenül jött a gondolat, egy telefonbeszélgetés közben, amikor tudatosítottam, hogy az állami iskola az EU-ban ingyenes. Épp társasjátékozni készültünk, a három családtagom már várt a szétpakolt játéktábla mellett, én pedig közöltem velük: megyünk Angliába, mit szóltok hozzá? Hurrá, hurrá, ezt szólták. Először csak félig gondoltuk komolyan, de végül azt mondtuk, miért ne? Szerettük volna, ha a gyerekeink megtanulnak angolul, és más kultúrát, életformát is megismernek. Egy tengerparti halászvároskában laktunk, nagyon szép helyen, a családnak is jót tett, hogy kicsit másképp, más környezetben éltünk.

 

Mik a kedvenc családi programjaitok?

Angliában nagyon jók voltak a közös vasárnapok, sokat kirándultunk. Akármerre indultunk a városból, tíz percen belül egy túraúthoz értünk. A lányok nagyon élvezték. Múzeumba is szívesen járnak. Tulajdonképpen mindent szeretnek, amit együtt csinálunk. A férjem filmezni szokott velük, Greenaway filmjeitől kezdve a Szomszédok első 67 részéig sok minden leköti őket. Megnéztük együtt például a Kórház a város szélén összes szériáját, mert meg akartuk nekik mutatni, milyen volt régen az élet, és imádták.

 

Nagyon fontos pillanatok ezek, amikor együtt van a család.

A férjemmel, aki szintén fordító, otthon dolgozunk, ami egyrészt áldás. Másrészt... Egy nagyon jó könyvajánlás keringett valamikor a Facebookon. Nem biztos, hogy valós, de nagyon találó: „Nejemnek, Marganitnek, valamint gyermekeimnek, Ella Rose-nak és Daniel Adamnek, akik nélkül ez a könyv már két évvel korábban elkészült volna.” Nagyjából így élünk.

Mislay Edit

 

Az interjú az Új Szó Női Szemmel mellékletének 2018. augusztus 31-i számában jelent meg.