Kiállítás a VASÁRNAPBAN: A magány konflisán

Huszárik Zoltánból filmrendező lett.

 

Még áll a ház Domonyban, hat kilométerre Aszódtól, a Galga mellett. Ott született, és ott is élt, amíg fel nem költözött a fővárosba. Ott tudott a legjobban aludni, kinyújtózni, paraszti sorban élő gyerektársaival az erdőt járni, lovak közt bátran megállni. Fehérre meszelt, búbos kemencés szobában álmokat kergetni. Fekete tölgyfa asztalon, petróleumlámpa fényénél rajzolni. Házakat, utcákat, hegyektől ölelt tájakat, életük vége felé járó fákat, a legtöbbször viszont tüzes csikókat, szekeret húzó, vén gebéket. Mélyről jött, de nem sárosan. Szerette a szép ingeket, a francia parfümöket, a finom borokat. A művészetet. A démonokat.

Három helyre felvételizett, amikor eljött az ideje. Az orvosi karra, a képzőművészeti főiskolára és filmrendezői szakra. Az történt, amire egyáltalán nem számított. Mind a három helyre felvették. Döntenie kellett, s ő a mozit választotta.

Huszárik Zoltánból filmrendező lett.

 

Milyen helyekre felvételizett? Hogyan lett filmrendező? Miért nem tanulhatott tovább? Hogyan kamatoztatta a hátrányát? Milyen életet élt? Hogyan viszonyult hőseihez? Milyen a budapesti Műcsarnok Elégia elegy című kiállítása? Miről szólnak a rajzai?

Mindenre választ kap, ha elolvassa Szabó G. László írását a Vasárnap már megvásárolható számában!