Szászi Zoltán: Nyári forgácsok

Aki pénteken, tizenharmadikán köt házasságot, ráadásul nem templomban, nem városházán, hanem könyvtárban, az mindenképpen optimista fatalista és kiváló humorérzékű lehet! 

Somogyi Tibor felvétele

Az idei nyár kiemelt eseménye nekem épp ez a könyvtári esküvő volt. Régen mosolyogtam ennyit egyfolytában! Egy kedves ifjú páron, aki egymásba és a könyvekbe szerelmes. Nem is tudom, van-e, volt-e arra példa e kies szép vidéken, hogy valakik könyvtárban kössék össze az életüket. Micsoda móka, micsoda ötlet!

Ám mint a régi mondás mondja, derűre mindig jön ború, s bizony ezek a régiek, hát nem megint igazuk lett? Napsütés helyett eső és nyirok várta az aratást, meg a kedvemet is, amely éppen javulófélben volt ettől a kedves eseménytől. Jaj, hogy mi a csodának figyelem annyira azokat a híreket! Magam sem tudom. Nem változik már a derékhadkorba ért ember, legfeljebb forgácsolódik. Ahol faragnak, ott reppen a forgács, tudom. Így augusztus elejére már el is kopik a jókedv a sok ütéstől. Mert eszembe jut a Mester, E. P. aki két éve nincs már itt. Ez maga elég fájdalmas és lehangoló tény, de hogy ezt egyesek, ráadásul pozícióból, megfejeljék azzal, hogy megkérdőjelezik emberi és alkotói nagyságát, az már bizony nekem sokkhatás! Mert ugye az a bizonyos szint, amely alá nem szabad süllyedni. Mégis, mégis. Van, aki dalolva, büszkén s lobogva teszi ezt. Listáz. Matricát ragaszt, kiközösít, megbélyegez, karaktergyilkosságot végez, önként, na, jó, nem egészen úgy, hanem még alantasabban, jó pénzért, pozícióért, befolyásért cserébe. Merthogy érthetetlen nekik E. P. Szerintük baj, hogy ő az etalon, meg amúgy is, ti írók, tessék leereszkedni a tömegek igényeihez. Tömegigény! Igen gyanús, felettébb gyanús, ha valakik tömegek nevében nyilvánulnak meg, vagy valaki így ír, beszél, szónokol, oktat és kioktat. Éltem én negyedszázadot diktatúrában, nem kell bemutatni, hogy megy ez.

A nyár egyik fájdalmas forgácsa ez. S van még. Sajnos van. De mellette van olyan érzésem is, hogy nincs egészen minden veszve. Amikor a hataloméhes, önjelölt és zsarnoki hajlamú, minden érdekember, érdek- és megélhetési magyar e kisebbségi viszonyulásban szembesült a rideg valósággal. Hogy nincs örökös bérlete erre a világra, hogy egy idő után a nála néhány korosztállyal fiatalabb már nem ismeri fel az arcát automatikusan. Ilyet láttam, hallottam a világ legszebb helyeinek egyikén, egy táborban. Jött a múlt régi arca egy mai eseményre. Mutatkozni, pókhálósodott gondolatait és arcát újra fénybe tartani, kvázi igét hirdetni, megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatni és lenyomni minden más véleményt. Hajaj! Ez már a XXI. század, fiúk! Vén profik! Ébredjetek és csomagoljatok! Lejárt a szavaitok szavatossági ideje, így romlandóvá vált a korábban általatok sulykolt mondanivaló is. Most már haza lehet és kéne menni. Kertészkedni, politikai emlékiratokat írni, vagy netán memoárt a gengszterváltásban betöltött szerepetekről. S abban végre kimondani az igazat. Bár ha arra soha nem voltatok képesek, miért pont akkor lennétek, mikor magatokról írtok? Hagyjuk is! De azt remélem, a múlt táborjáró régi nagy arca megjegyezte magának, hogy már nem ismerték fel automatikusan! Forgácsok reppennek!

Ilyen ez. Ilyen, ha faragjuk magunk, a múltat, a jövőt, totemoszlopainkat, kopjafákat, sírkereszteket. Emlékhelyet állítanak egyre és egyre, de a meglévőket, a korábban állítottakat meg ellepi a buja gyom, a koszoló por, elrongyolódik rajtuk a felhúzásakor agyoncsókolgatott trikolór. Lehet újraosztani lapokat, lehet pénzzel megvásárolni az ingadozót, a mindig is korruptat, a sunyi ügyeskedőt, aki haszonért eladja házát, hazáját, nyelvét, irodalmát, újságját, lelkét, testét. Nem baj! Csak kufárkodjon, aki rászorult! Rászólni ügyészemre, ki vádolni fog? Még nem mindenki buksi medve. A széles fejsze majd megint mosolyog! Száll a forgács, mert faragjuk a jelent. Tisztulásig.