Meghökkentő szenvedélyek

Mobilmúzeum Dobsinán

 

Csaknem két és fél ezer régi mobiltelefon sorakozik a polcokon. Štefan Polgárinak különös a szenvedélye. Nemcsak gyűjti őket, hanem Dobsinán, a házában múzeumot is berendezett. Még a New York Times is írt róla.

Pontos számot, hogy mennyi van valójában, nem tud mondani. A takarítás mellett erre már nem marad ideje. Nem lep meg. Már az is mennyi időbe telik, amíg hetente legalább egyszer letörli a „kincsekről” a port. Bár ő nyugodtan rábízná a dolgot másokra is, nem úgy, mint a rozsnyói Buddha-gyűjtő, Hlavács László, de nem nagyon akad jelentkező. Vannak a gyűjteményben olyan darabok is, amelyek lassan széthullanak, de azért nem kap dührohamot, ha valaki kézbe veszi s megszemléli őket.

 

Rekordok könyve

Tavaly bekerült a hazai Rekordok könyvébe. Akkor 1230 mobilja volt, idén ezerrel is több lehet, de még az előző darabszámot sem haladta túl senki. Kíváncsi voltam, hogy a híres Guinness Rekordok könyvével hogy áll. „Azzal nem is próbálkoztam – mindjárt el is magyarázza, miért. – Ott más a meghatározás. Nálam a szám a kiállított készülékekre vonatkozik, s van köztük például olyan Nokia 3310-es, amelyből huszonhat van a birtokomban, de mindegyiknek más az eredeti borítója. A Guinnessben pedig egy típus egy darabot jelent. Ott úgy tudom, hogy 1300 a rekord, s nem hiszem, hogy ilyen módon számolva nekem volna ennyi.”

Polgári gyűjteményében a legértékesebbek a sorozatok. A Siemensekből most nyolc van; épp találkozásunk előtt kapta meg az utolsót, így teljessé vált a sorozat. Általában több darabot vásárol meg egyszerre. Többnyire kikutatja, ha valaki szabadulni akar tőlük, vagy részleteiben árulja a gyűjteményét, s lecsap rá. Otthon sok helyen őriznek régi, már nem használt mobilokat a fiókban, valamiért nem akarnak megválni tőlük, pedig csak a helyet foglalják, értékük nincs. Úgy képzeli az ember, hogy gyűjtőnek szívesen odaadja őket bárki, ha nem ingyen, hát jelképes összegért.

 

Óriási tévedés!

„Vannak olyan darabok, amelyeknek akár annyiba is belekerülnek, amennyiért újonnan árusították őket.” Ezt hallva a meglepetéstől leesik az állam, s fotós kollégám is alaposan elcsodálkozik. „Én a csillagászati árúakat nem gyűjtöm. Van egy barátom, akit csak az új készülékek érdeklik, a dobozba csomagoltak, fóliával ellátottak, de harminc éve gyártottak. Ezek legalább ötszáz, de akár ezernél is több euróba kerülnek. Ő üzletel is velük, nemcsak gyűjtő. Ilyeneket nem vásárolok, azon az ötszáz eurón inkább polcot veszek a mobiloknak.”

Sok mindenről esik szó, elmesélem neki, hogy az ezredforduló Sydney-ben rendezett olimpiáján a sajtóközpontban hogyan lopták el az egyik gyártó főnökétől kapott kommunikátoros mobilomat, ami miatt teljesen kétségbe voltam esve, mert nem tudtam, hogyan fogok dolgozni, tudósítani. Nem beszélve arról, hogy nem volt olcsó. Ő is tudja. „Emlékszem, hetvenötezerbe került” –jegyzi meg. Azt már én mondom, hogy koronában. Neki ebből is sorozata van, mindegyiket ismeri, ’95-től az utolsónak a megjelenéséig.

Próbálom kiszedni belőle, mi az érdekes ezekben a régi mobilokban. Azt várom, hogy majd áradozik, milyenek voltak, mi mindent tudtak, vagy esetleg akkor még nem tudtak, de mi mindent tudnak a mai „űrvívmányok”, szóval egy kicsit nosztalgiázunk. De teljesen racionális a magyarázata: „Felületes gyűjtő vagyok. Engem inkább a formatervezés érdekel, a megmunkálás, nem a technikai része. Vannak olyan gyűjtők, akik az utóbbira szakosodnak.”

 

Mibe került az első mobil?

A mobilgyűjtés hobbi számára, de nem olyan, hogy órákat ülne a számítógépnél, s igyekezne amit csak lehet, felkutatni, és kapcsolatba lépni a világ minden tájával. Ha megfelelő alkalom adódik, kihasználja, vagy ha hiányzik egy-egy darab a sorozatba, rákeres. De ez nem különösebben megerőltető. „Tulajdonképpen semmire nem nehéz rátalálni – nevet. – Csak épp többnyire drága. Így pedig nekem nem kell.”

A mostani szuper iPhone-ok bizony nem olcsók. Sokakat az is meglep, hogy mennyibe került a legelső mobiltelefon. Egyébként a világ első mobiltelefonos hívását 1973. április 3-án kezdeményezte a Motorola egyik mérnöke, Martin Cooper egy nagyon kezdetleges készüléken. Aztán még tíz évet kellett várni arra, hogy felbukkanjon az első, immár kereskedelmi forgalomba kerülő mobil. Ez 790 gramm tömegű, antenna nélkül, és 25 centiméter hosszú készülék volt, igen parányi LED-es kijelzővel. A beépített akkumulátor egy feltöltéssel mintegy 30 perces beszélgetésre s 8 órás készenlétre volt alkalmas. A memóriájában harminc névjegyet lehetett tárolni. Beszélgetőpartnerem érdekes dolgot árul el: „Ezek viszonylag kisebbek voltak, de mivel csak pár órát bírtak ki, egy idő múlva még nagyobbak lettek, mert nagyobb akkumulátorra volt szükség. Azután a technika haladásával elkezdtek kisebbedni.”

A korai példányokat „autós telefonnak” tekintették, ugyanis túl nagyok és nehezek voltak ahhoz, hogy zsebben vagy táskában lehetett volna hordozni őket. Az első mobiltelefonokat kizárólag beszélgetésre használták, majd hangpostával, SMS-küldéssel, -fogadással bővítették a funkciókat. Aztán a gyártók rájöttek, hogy más technológiákat is integrálhatnak beléjük. A legkorábbi okostelefon egyszerre volt e-mail-fiók, fax, személyhívó és címjegyzék. Az elmúlt években pedig a mobil verbális kommunikációs eszközből multimédiás eszközzé vált.

 

Munkából lett a hobbi

Sokszor van, hogy a szenvedélyből hivatás lesz. Vendéglátónknál fordított az eset. Annak idején a mobil.sk internetes oldal szerkesztőjeként dolgozott, szakvéleményeket készített; most éppen egy új e-shop-magazin projektjét készíti elő. „Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem a gyűjtést, utána abbahagytam. Aztán valaki 1500 euróért több száz mobilt árult, és megvettem őket. Dobsinán a házunk két tetőtéri helyiségében előbb kétpolcnyi volt belőlük, majd egyre több, a teret is meg kellett nagyobbítani, s végül múzeum lett belőle. Külön bejáratú, valamikor fotólaborként szolgált, s eredetileg úgy terveztem, hogy majd ott lesz az irodám. Most is Dobsinán lakom, ott van a családom, a feleségem, a gyerekem, a cégem. Pozsonyban heti három napot ott töltök – meséli. Megjegyzem, hogy nem minden szenvedélyes gyűjtő nyit múzeumot. „Az a kérdés, hogy az ember hajlandó-e kilépni a maga komfortzónájából. Sokan azzal érvelnek, hogy sokba kerül; de mindenki kereshet szponzort is.”

A múzeumnak nincs rendszeres nyitvatartása. Ha a tulajdonos nincs is otthon, s valaki jelentkezik, az édesapja beengedi. Általában az a szokás, hogy az érdeklődők előre jelzik a látogatást.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!