Az utolsó nyíregyházi huszár

Az ipolybéli Bolemant Károly

Somogyi Tibor felvétele

Idén ötven éve, hogy megjelenik a Vasárnap, és a fél évszázad alatt sok olvasónk hűséges társa volt. Rendszertelenül bár, de már egy ideje folyamatosan igyekszünk bemutatni néhányat azok közül, akik a kezdetektől előfizetik, olvassák, kedvelik, hogy érzékeltessük, miként változott a lappal együtt a szlovákiai magyarok élete is. Az ipolybéli Bolemant Károly is azok közé tartozik, akiknek ötven éve hű társuk a Vasárnap.

Bolemant Károly márciusban töltötte be a 98. életévét, de ma is szép szál, katonás ember. A szerkesztőségünkbe küldött levélben azt írta, az esze még elég jól megvan – hát ezt tanúsíthatjuk. A szíve és a lelke is rendben van, mert az átélt megpróbáltatások ellenére sem vesztette el a hitét és az optimizmusát.

Károly bácsi Kürtön született, „ahol a biracsot főzik, és borfesztivált rendeznek”, 1920. március 21-én. Az egyetlen Bolemant család voltak, valamennyien a falu melletti Szentistvánpusztáról származtak. „Édesapám a Monarchia alatt Trencsénben dolgozott a vasútnál, de Trianon után el kellett onnan menekülnie, édesanyám napszámba járt. Tizenkét testvér közül nyolcadik voltam a sorban, de már csak én maradtam. Senki sem élt a családban ilyen hosszú ideig, mint én, a szüleim is mindketten nyolcvankét évesen haltak meg. Magam sem hittem volna, hogy ilyen sokáig húzom, mert sokszor voltam a halál közelében. De nagyon akartam élni, hát megtartott a Jóisten – mondja az idős úr, majd tovább folytatja az elbeszélést. – Szentistvánpuszta egy Csillag nevezetű zsidó birtokosé volt, 1925-től az ő gazdaságában dolgoztunk kommenciósként (mezőgazdasági cseléd, aki megegyezés szerint, természetben kapja a járandóságot – a szerk. megj.), édesapám két bátyámmal az állatok körül, én pedig a nővéremmel és másik bátyámmal öt hold dohányban. Amikor Csillag gazda pedzegetni kezdte, hogy eladja a birtokot, elköltöztünk Csúzra, egy másik birtokoshoz, de ott csak egy évig maradtunk. Csillag gazda 1938-ban megvette az ipolybéli kastélyt a hozzá tartozó birtokkal, és felkeresett, hogy újra szegődjünk el hozzá. Nem kellett kétszer mondania, az egész családunk ideköltözött a majorba, és mind a birtokon dolgoztunk. 1941-ben pedig, amikor elkezdődött a háború az oroszokkal, ötödmagammal a faluból behívtak katonának. A nyíregyházi kaszárnyába kerültünk a huszárezredhez. Három év katonai szolgálat után 1944 júniusában le kellett volna szerelnem, de akkor kiküldtek a frontra. Átküzdöttük magunkat a pinszki mocsarakon, majd végig Ukrajnán. Július 4-én az én szakaszom, negyven ember, bement egy ukrán faluba, ahonnan már vonták ki a német csapatokat. Miután az oroszok tüzet nyitottak ránk, hatan jöttünk vissza. Végigharcoltuk Ukrajnát, és októberben értünk Lengyelországba, ahol partizánharcok dúltak. A mi huszárezredünk már nem harcolt, de a lengyelek sem láttak bennünk ellenséget, azt mondták, minden kocsinkra fessük rá a magyar zászlót, mert ők a magyarokat nem akarják bántani. Bevagoníroztunk, és 1944 októberében értünk Nagykőrösre. Ezekben a napokban vette át Szálasi a hatalmat, megint harcolnunk kellett végig Magyarországon. 1945. február 13-án adtuk fel Budapestet, ekkor már a századból csak tizenhárman voltunk életben, és én lettem a szakaszvezető. Buda bombázását egy ház pincéjében éltük túl, harcolni már nem tudtunk. Sokszor hajszálon múlott, civil ruhában a fogságot is elkerülhettem volna, de nem akartam elhagyni a bajtársaimat, együtt mentünk bejelentkezni az orosz parancsnokságra, amikor jött a parancs.”

 

Fronton és fogságban

Budán nyolcvanezer magyar katona esett fogságba, köztük Karcsi bácsi is. Az oroszok ugyan ígértek nekik bumázskát, amellyel hazamehetnek, de nem lett belőle semmi. Először a Margit körúton, majd a Rózsadombon tartották fogva, végül a februári hidegben lehajtották őket Kiskunfélegyházára.

„Nagy szerencsém volt, hogy csak 41-es a lábam, egy oroszra sem volt jó a huszárcsizmám. Ennek köszönhetem, hogy bírtam a menetelést. A falvakban főztek nekünk. Olyan éhesek voltak az emberek, hogy megrohamozták a katlanokat. Az oroszok meg dühükben felrúgták, és kárba veszett minden, éhesek maradtunk. Sokszor az asszonyok is bedobtak közénk egy-egy kenyeret, mert megsajnáltak, de abból senki nem evett, úgy szétmarcangolták, akik érték. Aki nem bírt menetelni, azt agyonlőtték az oroszok; úgy hullottak az emberek a menetben, mint a legyek. A kiskunfélegyházi iskolaudvarra hajtottak, ott egy reggel, február utolja fele azt mondták, hogy akinek jó ruhája van, mehet haza. Kivittek az állomásra, de nem hazafelé indult velünk a vonat, hanem Oroszországba. Romániában kivagoníroztak, onnan hajtottak a Prut folyón át öt kilométert. Március 5-én már kint voltunk Besszarábiában. Behajtottak háromezer embert egy hodályba, a puszta földön aludtunk, egymást gyúrtuk, ha valakinek ki kellett mennie. Mindennap hajnalban keltettek, adtak egy konzervdobozban teát, azon dolgoztunk egész nap, hetekig. A Reni nevű városkában olajfinomító tartályokat telepítettek, mi a vezetéknek ástuk a gödröt, meg a vasúti töltést építettük. Egy köbméter volt a napi norma, egy ember ásott, ketten hordták el a homokot. Amikor látták, hogy győzzük a munkát, és utána pihenünk, három köbméterre emelték a normát. Később adtak enni is, épp csak annyit, hogy éhen ne haljunk. Mikor ezzel a munkával végeztünk, elvittek Odesszába, a vasgyárba. Bokáig érő hóban köszörültük az ekevasakat, a vagonokról dobáltuk le a vaslemezeket. Nagyon elkeseredtünk, nem is reméltük, hogy hazajutunk még. Közben egy kürti iskolatársam beszerzett az őrök közé, innen kezdve már egy kicsit jobb sorom volt. Egy magyar tábornok fia, aki az irodán dolgozott, 1947 júliusában megsúgta, hogy indul egy csoport haza, ha akarom, felír a listára. Hogyne akartam volna, minden porcikám hazavágyott, de csak akkor hittem el, hogy sikerülhet, amikor már a vagonban voltam, mert az utolsó pillanatig cserélték a sorban az embereket.”

 

„Örülök minden napnak”

Arról a messzi Odesszában is értesültek a foglyok, hogy a Felvidék már Csehszlovákiához tartozik, de Karcsi bácsi biztos volt abban, hogy a családja Ipolybélen maradt. Egy hónapig tartott az út a moldvai Foksányig, ahol gyűjtőtáborba vitték a foglyokat. Bolemant Károlyról először a neve alapján azt hitték, hogy német, csak hosszas ellenőrzés után és nem kevés szerencsével került be a Debrecenbe induló transzportba. 

„Hat év után, 1947. július 31-én értem haza, negyvenkilósan. Utolsónak az öt fivér közül, akik a fronton voltunk. Bezörgettem, még a csajka is az oldalamon volt, a sógorom jött ajtót nyitni, meg is ijedt tőlem. A saját édesanyám sem ismert meg. Besszarábiában többször is maláriás voltam, otthon újra elkapott a kór. Anyám az összes dunyhánkat rám rakta, annyira rázott a hideg, pálinkával itatott, mert még a fogságban mondták a német tisztek, hogy az segít. Meg is gyógyultam, és újra munkába álltam a Csillag-birtokon. Az öregek nem jöttek vissza a haláltáborból, de a fiuk folytatta a gazdálkodást. A környéken elsőként vett Škoda traktort, azzal dolgoztam. 1949-ben mindent elvett tőlük az állam, a fiatalember elment Palesztinába, én pedig az állami birtokon kaptam állást traktoristaként. 1950-ben megházasodtam, harmincévesen egy tizenhét éves ipolyszakállosi lányt vettem el, aki a csehországi kitelepítésből jött vissza. Tizenhárom évvel fiatalabb volt nálam, mondtam is a barátaimnak akkor, hogy majd lesz, aki öregségemben a gondomat viseli, mert ő még bírni fogja, de már tizenhárom éve halott. Szépen éltünk, két gyerekünk született, mindkettő magyar iskolába járt – miért is járt volna, máshová? A fiam hivatásos katona volt, Csehországban él, ott két unokám és négy dédunokám van. Most az özvegy lányommal élek, aki a bélai kastélyban könyvelő, neki szintén két fia van, és két unokája született – gyakran látogatnak, sok örömöm van bennük.”

 

Csak az tud élni, ki mindig nevet

Amikor azt kérdezzük, hajdan olyan szép katonatörténeteket mesélt-e a fiának, hogy az vonzotta a katonai pályára, Karcsi bácsi azt mondja, az idő mindent megszépít, de gondolatban sok álmatlan éjszakán járja végig újra a csatamezőket és a fogságot. „Úgy lehetett csak kibírni, hogy mindig abban reménykedtünk, majdcsak vége lesz. Mikor azt láttuk, hogyan szedi a malária meg a vérhas az áldozatokat, hogyan szállítja minden reggel a kórházi barakkból egy lovas kocsi a csontig fogyott halottakat, annak is örültünk, hogy még életben vagyunk. Azóta is örülök minden napnak, mert kész csodának tartom, hogy megmaradtam. A mai fiatalok közül talán egy sem jött volna vissza.”

Karcsi bácsiról a lánya, Erzsébet asszony is azt mondja, öröm vele élni, mert mindig a dolgok jó oldalát látja, és a rosszat is szelíd belenyugvással fogadja. Kortársai, egykori katonatársai közül senki sem él már, a faluba sem jár ki, de nem magányos, mert minden érdekli. Skype-on tartja a kapcsolatot a csehországi családtagokkal, az internetet böngészi, futballmeccseket néz a tévében, sokat olvas, és ötven éve hűséges társa a Vasárnap is. A kezdetektől járatja, betűről betűre elolvassa, amikor nála járunk, épp a saját levelét fedezi fel a Kopertában. Bevallja, hogy a lányát is meglepte vele, mert titokban írta.

Bolemant Károly a háború után nemigen beszélhetett hangosan arról, hogy nyíregyházi huszároknál szolgált, mint ahogy arról sem esett sok szó Ipolybélen, hogy a faluban, amerre a szem ellát, minden Csillagéké volt. Az ifjabb Csillag gazda negyven év múltán, 1990-ben látogatott Ipolybélre, és bekopogott Bolemantékhoz is. „Nem ismertem meg, amikor azt mondta, hogy ő Csillag Jancsi, sírva borultunk egymás nyakába. Izraelben elektromos cikkeket gyártó üzeme volt, sokra vitte, de azért hazahúzta a szíve. Sokszor járt nálunk a családjával is. Ő már nem él, de a fiával tartjuk a kapcsolatot. Az eszem szerencsére megvan még, csak a kezem nem szolgál úgy, mint kellene, mert elvágtam körfűrésszel. Más bajom nincs, szeretnék még dolgozni is, de a lányom már nem engedi. Hát csak olvasgatok, emlékezek, nézem a tévében, merre tart a világ. Nem sokat tanult a múltból, az már biztos, nem tudja megbecsülni a jólétet és a békességet. Talán csak mi élvezzük igazán, akik megszenvedtünk érte. A lányom nagyobbik fiát érdekli a történelem, ő nézett utána, él-e még valaki a nyíregyházi huszárok közül. Két éve már csak ketten voltunk, lehet, hogy mára magamra maradtam. De a huszár addig huszár, míg a földet rá nem húzzák, hát én is ehhez tartom magam” – mondja Karcsi bácsi, miközben az unokájától ajándékba kapott huszárkardját mutatja. Mellette egy versike, amelyet mintha az öregúrról írták volna: „Csak az tud élni, ki mindig nevet. Kiből kicsordul minden szeretet, / Kinek lelke élettől vidám, / Ki himnuszt zeng az élet alkonyán, / Ki az élet útján győztesen robog, / Csak az tud élni, ki mindig mosolyog.” Azzal búcsúzunk, hogy a századik születésnapján visszajövünk, köszönteni. Huncut mosollyal mondja, hogy addig már csak kihúzza valahogy.  

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!