Huszonnyolc év

Egy pesti irodalmi szalonban, 1966-ban ismerkedett meg Simon Judit a nála húsz évvel idősebb Mándy Ivánnal. Orvosi egyetemre járt, doktori diplomáját fül-orr-gégész szakon szerezte meg.

Talabér Tamás felvétele

Íróként korábban is ismerte Mándy Ivánt, egy évvel az első találkozásuk után össze is házasodtak. 1984-ig a Mező Imre úton laktak, onnan költöztek át az Aulich utcába, abba a lakásba, amelynek egyik ablakában kőmadár áll. Ahogy az író nevezte: „Kőszáli kő.”

 

Szép házon szép emléktábla jelzi, hogy itt élt Mándy Iván.

Szép a szöveg is, és szép volt a ház lakóitól és az önkormányzattól, hogy így emlékeznek Ivánra. Figyelem néha, hogy az emberek megállnak a ház előtt, és olvassák a szövegét.

 

Huszonhárom éve már, hogy egyedül él. Eltelik úgy egy napja, hogy…

… ne gondolnék rá? Huszonhárom év már elég hosszú idő. Nem mondhatom, hogy reggeltől estig minden pillanatban Ivánra gondolok, vagy hogy mindennap foglalkozom az emlékével, de nagyon gyakran. Mindig van valami apropója. Kezembe kerül egy könyv, amit együtt olvastunk, vagy történik valami esemény. Most például, születésének 100. évfordulóján lesz egy Mándy-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében, vagy engedélyt kérnek egy regényrészlet közléséhez… a hagyatékkal foglalkoznom kell. Aztán a barátokkal is nagyon sokszor emlegetjük őt. Mindig van valami, ami elevenné teszi az emlékét.

 

Házasságkötésük 51. évfordulója volt.

Igen, június 24-én, Szent Iván napján. Nem direkt választottuk azt a napot. Véletlenül alakult így.

 

„Jutka! Ő a legjobb, ami történt velem az életemben” – mondta egyszer jó barátjának, Kaló Flóriánnak. Ön is hallotta tőle ugyanezt? Hogy: „Jutka! Te vagy a legjobb, ami történt velem az életemben.”

Nem, ez így nem hangzott el köztünk. De éreztem, éreztette, hogy fontos vagyok az életében. Elég nehezen tudott volna meglenni egyedül, magányosan. Neki nagyon kellett egy társ, egy nő maga mellé. Főleg a gyakorlati dolgokban, hogy levegyem a terhet a válláról. Hogy támogassam, segítsem őt. Iván tényleg csak az írásnak, az irodalomnak élt, semmi gyakorlati érzéke nem volt.

 

Ki tudta mutatni, hogy mekkora biztonságot jelent számára?

Nem volt az a típus, aki folyamatosan kinyilvánítja az érzelmeit, de igen! Ki tudta mutatni. Meg az évek során ez természetessé is válik egy házasságban, hogy összetartoznak, ragaszkodnak egymáshoz, szükségük van egymásra. De ha például egy hosszabb útra mentem, mondjuk, egy külföldi orvoskonferenciára vagy a barátnőimmel valamelyik európai országba, mindig virággal várt, amikor megjöttem. Boldog volt, hogy újra együtt voltunk. Visszafogottan, udvariasan mindig jelét adta az örömének.

 

Házbeli szomszédjaik szerint nagyon szép házasságban éltek. Judit a szellemi társa volt a férjének.

Iván mindig kikérte a véleményemet. Hogy mit csináljunk közösen, hogy ő elmenjen-e valahová, mi legyen a program. Rám hagyatkozott sok mindenben. Neki ez így bizonyára kényelmes volt. Ő elmondta, én elintéztem. A nagy társasági életet nem szerette. Elég sok barátunk volt, régi barátok, házaspárok, írók, kritikusok, főleg az újholdasok. Velük bármikor, bármeddig nagyon szívesen együtt volt. Voltak ismerősök, akikkel az életünk során valahol találkoztunk, és kezdeményezték, hogy járjunk össze, menjünk el hozzájuk, de ha én egy udvarias visszahívást kezdeményeztem, volt, hogy ellenállt. „Na, ezt nem!” – mondta. Bekeményített.

 

Szerette a stabil kereteket.

A biztonságot. A korából is adódott. A megszokások rabja volt. Nem nagyon szeretett új dolgokat bevezetni az életformájába.

 

Huszonnyolc évig éltek együtt.

Hatvanhéttől kilencvenötig.

 

A kapcsolatuk elején még nem voltak keretek.

Neki már akkor is volt pár megrögzött dolga. Például a telefon. Nem akarta bevezettetni. Mobilja ma sem volna. Karórája sem volt. Többször mondtam, jeleztem, hogy veszek neki ajándékba. Nem kérte. Mégis mindig halálpontos volt. Soha el nem késett, inkább mindig pár perccel előbb érkezett. A jó töltőtollak sem érdekelték. A legszívesebben kis ceruzacsonkokkal írt. És az első kéziratot sem géppel, hanem kézzel írta. Régi meghívókra, levelek hátuljára, szalvétákra, számlákra írt. Nem szerette a tiszta, üres papírt.

 

Egy év ismeretség után házasodtak.

Fellángolásból egy hónap vagy akár egy hét után is házasodtak már emberek. Nem külön országban és nem külön városban éltünk. Gyakran találkoztunk az alatt az egy év alatt. Gyorsan rájöttünk, hogy összeillünk.

 

Volt olyan szokása, amelyhez idő kellett, hogy elfogadja?

Nem, nem igazán. Máig vallom, és mondom is a fiataloknak, hogy ne próbálják ráerőltetni a másikra az akaratukat, elképzeléseiket. Hagyni kell a másikat a maga stílusában élni. Különben is, felnőtt korában nem lehet valakit megváltoztatni. Bizonyos dolgokat természetesen kérhet az ember a párjától, aztán megpróbál kompromisszumot kötni az együttélés során, s erre Iván hajlamos is volt. De mindketten így gondolkoztunk. Ő is sok mindent megtett, amit magától esetleg nem tett volna, az én kérésemre viszont igen, és ez fordítva is érvényes volt.

 

Udvarlós típus volt, vagy Judit nem is várt el tőle semmi ilyet?

Bókokat nem vártam. Iván nem is volt az a fajta. Egyszerűen kedves, jó humorú ember volt, akivel nagyon kellemes tudott lenni az együttélés. Nagyon jókat beszélgettünk. Amíg nem házasodtunk össze, jártunk étterembe, presszóba, a New York kávéházba, az volt egy ideig az ebédelős helye, akkor a törzshelye, de később is mentünk több helyre.

 

A kettejük közt levő húsz év korkülönbség megmutatkozott valamiben?

Én voltam huszonhét, ő negyvenhét, amikor megismerkedtünk. Egyébként mindketten decemberben születtünk. Én a hónap közepén, ő a hónap végén. Semmi nem múlt ezen a húsz éven. Engem amúgy is mindig az érettebb, nálam idősebb férfiak vonzottak. A korosztályombelieket olyan fiatal fiúcskáknak éreztem. Jobban érdekeltek azok, akik már megéltek, tapasztaltak valamit. Az életvitelünket nyilván befolyásolta ez a húsz év, talán nem jártunk annyit táncolni, sőt egyáltalán nem jártunk, mert Iván nem is nagyon tudott. A szórakozásnak ez a fajtája kimaradt az életünkből, akárcsak az éjszakai vidámkodás, de volt helyette más. Színház, mozi, baráti összejövetelek. Középiskolás és egyetemista koromban persze én is mentem a többiekkel. Vannak emlékeim hajnali órákba nyúló bálokról, szilveszterezésekről.

 

Amikor Judit féléves ösztöndíjjal 1972-ben tanulmányúton volt Bázelben, az ottani orvosi egyetemen, Iván azt írta egy levelében: „Vasárnap délelőtt törölgetés, nagyon jól rázom a rongyot az ablakból. A zoknit is áztatom, áztatom…” Mintha minden rá maradt volna.

Pedig nem! Meg volt szervezve az élete. Gondoskodtam róla. Ment a takarítónő, vitte a Patyolatba a holmiját, a családom is besegített, anyám ment, és vasalta az ingeket. Egy-egy zoknit persze ki lehet mosni.

 

De az a drámai hang, ahogy erről jelentést ad!

Megvoltak a feladatai. A teát ő főzte reggel. A szemetet ő vitte le. Néha törölgetett, kiegyenesítette a szőnyegbojtokat. Ezeket nagyon szívesen csinálta. Még ragaszkodott is hozzá, hogy ő csinálhassa. Megvolt benne a jó szándék, hogy segítsen nekem a háztartásban. De másra nem is volt képes. Nem volt kézügyes.

 

A leveleiben Cicuskának szólítja.

Bár nem vagyok cicuskaalkat! Nem tudom, hogyan alakult ez ki.

 

Kaló Flórián mesélte azt is, hogy akkor fordult komolyra kettőjük között a dolog, amikor „Judit feltett egy bizonyos kérdést”.

Erre a kérdésre már nem emlékszem, de nyilván az lehetett, hogy akkor most komolyan gondoljuk és házasodunk? Mert Iván nem volt az a házasodó fajta. A korából is látni lehetett, hogy nem. Kicsit rá kellett segíteni.

 

Mondja nevetve.

De akkoriban még nehezen volt elképzelhető, hogy az ember csak úgy együtt él valakivel, házasság nélkül. Az volt a természetes, hogy ha két ember jól megvolt együtt, és hosszú távra tervezték a kapcsolatot, akkor összeházasodtak.

 

Színészek mesélték: Mándy Iván érzékeny, figyelmes ember volt, de ha valamit máshogy látott, nem hallgatott senkire. A makacsság sem állt távol tőle.

Igen, voltak dolgok, amelyekben elment egy bizonyos pontig, s ott megállt. Azt mondta: „Innen tovább nem!” Nem volt befolyásolható. A kompromisszumkészség azonban megvolt benne.

 

Azt is hallottam róla, hogy békés természete mellett mindig készen állt egy kis sértődöttségre.

Ha megbántották, megsértődött. Önérzetes emberként bármikor meg tudott haragudni valakire. Sándor Palikát egyszer úgy lehordta valamelyik film miatt, hogy hirtelen, szegény, nem is tudott mit válaszolni. Aztán valami olyat mondott Ivánnak, hogy: „Már a földön vagyok, és még mindig rúgsz belém?” Mert Iván nem akarta abbahagyni a szidalmazást. „Hogy képzeled, ezt nem lehet, ez szemtelenség!” Meg tudott sértődni, igen!

 

Pontos portrékat rajzolt, de az arcmemóriája állítólag rossz volt.

Két érdekes helyzetre emlékszem. Platinaszőke voltam, amikor összeházasodtunk. Egyszer meguntam a festést, és visszahoztam az eredeti hajszínemet, a szőkésbarnát. Nem ismert meg. Jöttem haza, becsengettem, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. „Nem ismersz meg?” – kérdeztem. „Nem!” – felelte. Csak a hajszínem változott meg, az arcom nem. Fél percig tartott ez. A másik eset: hazafelé tartottam az Aulich utcai átkelőn, ő ment el, és elsétált mellettem.

 

Talán el volt gondolkozva.

Valószínű. Vártam, hogy mi lesz. Elsiklott a tekintete mellettem, nem nézett rám, pedig közel voltunk egymáshoz. Megfordultam, és leszólítottam.

 

Szabó Magdával milyen viszonyban volt? Mert azt írta Ivánról, amikor elment: „Olyan tehetséges voltál, mint csillag az égen… Olyan természetes ragyogás vett körül.”

Szabó Magda is az Újhold-körhöz tartozott. Fiatalkoruk óta ismerték, becsülték és szerették egymást.

 

Összejártak?

Nem, nem.

 

Nemes Nagy Ágnessel szorosabb volt a barátságuk?

Igen. Vele gyakrabban találkoztak. De lakásra nem jártak.

 

Heinrich Böll elismerő kritikájának mennyire örült?

Büszke volt rá. Fel is emlegette többször, hogy mekkora megtiszteltetés volt számára, hogy Böll ezt írta róla A pálya szélén kapcsán.

 

A mozi, a focipálya és a kávéházak mellett a pályaudvarokat is szerette. Bár a hosszabb utaktól egyenesen irtózott, kijárt a Keletibe. Időnként szüksége volt az ottani hangulatra.

Fiatalkorában volt ez. Gyerekkori élmény. Ott laktak a Keleti pályaudvar közelében, a Kenyérmező utcában, és a Hotel Adria is közel volt a Keletihez. Ott az édesapjával lakott egy ideig. Felnőttként már kerülte a zsongást, a tömeget.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg