Egy sorsfordító nap krónikája

Ötvenéves a prágai tavasz is, nemcsak a Vasárnap! A reformtörekvések félszázados évfordulója kapcsán Dobos László özvegyével, Éva nénivel, a pozsonyi Duna Utcai Alapiskola egykori tanárával beszélgettünk, főleg arról, mit jelentett 1968 a csehszlovákiai magyaroknak.

Somogyi Tibor felvétele

 

Mielőtt még feltenném az első kérdést, Éva néni egy füzetet tesz elém. „Most került elő, ahogy visszagondoltam azokra a hónapokra, és keresgéltem.” Kemény papírfedeles irka, a címkéjére írva KRÓNIKA 1968. VI. 9-től. „Ötven éve ott van a fiókomban. Őrzöm is, mert annak a pillanatnak a hangulatát adja vissza, ami 1968. június 9-én történt.” Ezen a napon zajlott a Csemadok nagygyűlése, ahol sikerült leváltani a szervezet Központi Bizottságának éléről Lőrincz Gyulát, aki a Csemadokot 1949-es alapítása óta vezette.

 

Lőrincz Gyula leváltása

Lőrincz a pártvezetők számára művészember, kellő tapasztalattal rendelkező, idegen nyelven beszélő festőművész volt. Emellett persze majd húsz éven keresztül próbálta a Csemadokot és a magyarság helyzetét a párt felé reprezentálni. Ő volt a sérthetetlen, a minden szempontból megfelelő Lőrincz elvtárs, mellette ott volt a sok kezdő, meséli Éva néni. Hatvannyolc tavaszán más szelek kezdtek fújni, Lőrincz Gyula pedig a Csemadokban nem vállalta azokat a célkitűzéseket, amiket a fiatalok gondoltak. Június 9-re Dunaszerdahelyre tehát összehívták a nagygyűlést.

„Én akkor inkább csak a háttérből követtem az eseményeket, a család gondjaival voltam elfoglalva. Bár egyéb városokban, Kassán vagy Galántán is voltak már mozgolódások, nagy kérdés volt, hogy a Dunaszerdahelyen összegyűlt tömeget miképp tudják majd ezek a fiatalok a változás szükségességéről meggyőzni. Tolvaj Bertalan volt az események egyik nagy mozgatórugója, különben a falubelim, kistárkányi.”

 

Tudták, mit akarnak

Dobos László mellett Tolvaj Bertalan, Mács József, Szőke József, Szabó Rezső, Fónod Zoltán – ezek az emberek Magyarországról tértek vissza Csehszlovákiába már tizen-huszonévesen, és kialakult nemzettudatuk volt. Miután visszajöttek, egyértelmű volt számukra, hogy nemzetiségi szempontból mit akarnak. „Ez a csapat ezt felvállalta a Csemadokban és próbálta átvinni a reformtörekvéseket. Szeretnék magam is beleolvasni azokba a jegyzőkönyvekbe, hogy utólag lássam, milyen retorikát kellett választaniuk akkor ezeknek a fiataloknak, hogy felül tudjanak emelkedni Dénes elvtárson, Lőrincz elvtárson és társaikon, akik a párt által megbízhatónak tartott személyek voltak. Mivel lehetett érvelni? Valahogy elmondani, hogy elvtársak, nem az ideológiával van itt a baj, hanem a realizálásával. Hát gondoljunk bele, mit lehetett 68-ban mondani? Mikor magyarul beszélni is csak 50-től lehetett. Beszélni is majdnem elfelejtettünk. 68-ban pedig már mindenki azt érezte, hogy változtatni kell, más kell, és ennek látta a lehetőségeit is.”

 

„El bírod képzelni azt a hangulatot?”

Éva néni a füzettel a kezében tovább meséli a nagygyűlés napjának estéjén történteket. „Hazajöttek vasárnap, és Tolvaj Berti azt mondja, adjak neki egy füzetet. Ezt a füzetet találtam, ráírta hogy Krónika, és beleírta annak a napnak a történetét, hogy majd a krónikát folytatni fogja valaki. De utána már senki nem írt bele. Olvasom: Dobos Laci a mai nappal a Csemadok országos elnöke lett. Sorsdöntő és történelemformáló, történelemváltoztató erő alakult ki ezzel. Szentül hiszem, hogy Dobos Laci elnökké választása olyan fordulatot hoz a csehszlovákiai magyarság történetében, amelyhez fogható eddig nem volt az elmúlt fél évtizedben. Mint földi és barát Adynak azzal a néhány verssorával gratulálok az új funkcióhoz, amelyben így ír:

A História talán ránk taposhat,

De mi itt bent tápláljuk a tüzet

És égetünk mindent, mi régi, poshadt.

Jöhet akármi romlás, összeomlás,

Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.

A Föld mozog, én ifju feleim

S mi rátesszük lábunk a magyar rögre

És esküszünk: mozdulni fog ez is.

S minden mostanit jobbal pótolunk,

Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

Hiszem és vallom, hogy nem veszteni, hanem győzni fogunk. El bírod képzelni azt a hangulatot? Így jöttek haza. Én visszafogottabb voltam ezen a téren, ahogy mindig is, és feltettem egy Koncz Zsuzsa-lemezt, amelyen az a szám volt, hogy Veszíteni tudni kell. Kihangosítottam, és persze örültem velük. Akkoriban változtatni, változást elérni csak úgy lehetett, hogy a ember belépett a pártba, és ott, azon belül próbált meg valami helyzetet kialakítani. Más út nem volt. És hát Laciék voltak azok, akik ezt megtették, majd alaposan rá is fizettek.”

 

Vége a nyaralásnak

Közben a kommunista párt a Csemadokot kérte fel, hogy dolgozza ki az új nyelvtörvényt. Dobosék jártak Prágába, a parlamentbe, és a bizottságokban tárgyaltak a követelésekről. „Hát, amit akkor kértek, abból igen keveset tudtunk elérni máig” – jegyzi meg Éva néni.

Jött az augusztus, a Dobos család pedig lement a Balatonhoz egy hétre nyaralni. „Lementünk, hogy a nagymamáknak is megmutassuk, milyen a Balaton. Két napja sem voltunk ott, és jön a hír, hogy itt vannak az oroszok. Ezt senki nem hitte volna. Egy percig nem volt vitás, hogy vége a szabadságnak. Laci visszajött Pozsonyba. Arra, hogy mi hogy jöttünk haza a mamával Helmecre, már nem is emlékszem.”

Kistárkányban pedig a Gabonavárost hallgatták, az illegális csehszlovák rádió magyar adását, amely szeptember 3-ig ki tudta játszani a megszálló szovjetek bemérő technikáit. „Nekünk ezen a Gabonarádión keresztül Laci egyszer üzent Tárkányba, hogy semmi baja, legyünk nyugodtak. Láttam is egy kiállítási anyagban nemrég egy képet, melyen Laci volt mint a rádió egyik bemondója. Augusztus 29-e volt már, és kezdődött a tanítás, de nem tudtam, jöhetek-e, kezdhetünk-e a Duna utcán, és mi legyen a gyerekekkel.”

Végül visszajött Pozsonyba, a két kisiskolás gyerek pedig Kistárkányban maradt, a nagymamánál. Pozsonyban, a lépcsőházukban eltűntek a névtáblák: a szomszédok mind leszedték az ajtókról, így próbálták megtéveszteni azokat, akik majd esetleg keresik az idézőjelbeni bűnösöket. „Nagy volt az összetartás abban a tiszta szlovák közegben, pedig egyedül voltunk ott magyarok. Aztán visszahoztam a gyerekeket (Pozsony–Királyhelmec akkoriban autóval 6–8 óra utat jelentett), és 15-én már itt, Pozsonyban is rendeződött a helyzet, a Duna utcán folyt a tanítás.”

 

Husák bocsánatot kér

1968 változásainak légköre azért is különleges volt, mert a szlovákok az adott politikai helyzetben szövetségesekként tekintettek a magyarokra. Szükségük volt rájuk, a támogatásukra, ahogy a Csemadok tagjaira is a csehekkel szemben a föderációs törekvéseikben. Így lett Dobos László a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere.

Még hónapokkal azelőtt történt egy jelentős mozzanat, amikor Gustáv Husákot, a későbbi normalizáció fő alakját kiengedték a börtönből, ismét pozícióba került, és 1968 szeptemberében bejelentkezett szintén egy Csemadok-gyűlésre. Elsősorban bocsánatot kért a magyaroktól a kitelepítésekért, és azt a reményét fejezte ki, hogy ezek a dolgok rendeződni fognak. „A férjemnek ez volt az egyik legnagyobb politikai élménye. Azóta sem kért ezért bocsánatot az ország nevében senki.”

 

Hitték, hogy még jó lehet

Éva néni azzal folytatja: nem gondolta senki, hogy a hatvannyolcas eufória után ez következik. Sokan hittek benne, hogy a helyzet még úgy is jól alakulhat, hogy itt a tankok. De a kulcsembereket szépen és óvatosan, nagyon módszeresen leépítették. „1969 eleji hatállyal még kinevezték Lacit miniszternek. De 70-ben már Dénes elvtárs a pozsonyi parlamentben felállt, és azt mondta Lacinak: Dobos, most hagyja el a parlamentet, mert egy reakciós, nacionalista, soviniszta eleme a társadalomnak. Voltak ott magyarok, vagy öten. Kérdeztem tőle, és akkor mit csináltál? Azt mondta, felálltam, a kijárathoz léptem, ott megálltam. Majd a folyosón Rácz Olivér azt mondta: jobban teszed, ha a családoddal áttelepültök Magyarországra.”

1970-ben folytatódott a leszámolás: áprilisban Dobos Lászlót leváltották a miniszteri posztról, kizárták a Csemadokból, az írószövetségből. 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg