Marosz Diána: A végeken

Sohasem jártam még az Erdőháton. Ezt a szlovák–morva határrégiót mindeddig főleg különleges nyelvjárása révén tartottam számon. Emlékszem, az egyetemi műfordítás-szemináriumon egyszer erdőháti tájszólásban írt novellát kellett magyarra fordítanunk. Az volt ám a jó mulatság!

 

Marosz Ajna felvétele

Az évek jöttek, mentek. Úgy hozta az élet, hogy a férjemnek munkaügyben többször is Szakolcán kellett töltenie pár napot. Hazajőve mindig hozott kürtőskalácsot (finom, finom, de azért a magyarországi még finomabb), és lelkesen mesélt erről a határ menti városkáról. Nekem Szakolcáról annyi ugrott be, hogy ott tanított Juhász Gyula, és nagyon szenvedett közben. Bár ő mindenhol szenvedett szegény.

Szép lassan megérett bennem az elhatározás: szeretném én is látni Szakolcát. Méghozzá most az egyszer gyerekek nélkül. Ha jól számolom, öt éve nem voltunk sehol kettesben a férjemmel. „Miért pont Szakolca?” – csodálkozott, amikor előadtam neki a tervet. „Hát nem te mondtad, hogy nekem is látnom kellene egyszer?” A nagyszülők elvállalták az unokákat egy hétvégére, hurrá! Kicsit aggódtunk, hogy a hároméves kibírja-e az első, szülők nélkül töltött éjszakát. (Kibírta.)

A főtéri hotelben foglaltunk szállást. Kívülről szép, belülről enyhén lepukkant. Szerencsére minket nem zavar a lepukkantság. Sőt. Kifejezetten szórakoztató. Mintha hirtelen visszacsöppentem volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szlovákiai sítúráinak világába.

Szakolca különleges hangulatú hely. A dicső múlt nagysága és a szürke jelen kicsisége egészen sajátos módon találkozik itt. S a templom orgonája reszket / Végig a meghalt városon. A monumentális templomokat látva nem nehéz elhinni, hogy Szakolca valaha Felső-Magyarország hat legjelentősebb városának egyike volt. Milyen jól jönne egy ilyen hatalmas gótikus istenháza Zsolnán! Jól lehetne benne gregoriánt énekelni! Irigykedem. A macskaköves utcákon rend, tisztaság. A műemlékek szépen felújítva, mindenhol ismertetőtáblák. Ez tényleg Szlovákia? Igaz, közel a morva határ.

Kicsit visszazökkenek a szlovák valóságba, amikor kiderül, hogy az Erdőháti Múzeum csak nyáron van nyitva, az év többi szakaszában csak előzetes bejelentkezés után látogatható, amit minimum három nappal előre szükséges megejteni. Hát ezt elmulasztottuk. Mindenért kárpótol viszont a szomszédos szecessziós kultúrház gyönyörűen felújított, színes homlokzata. A fenti mozaikon Szent István király éppen megáld egy szláv földművescsaládot. Lejjebb kétnyelvű feliratok. Balra: „Gazdasági és fogyasztási szövetkezet. Skalický gazdovsko-potravný spolek”. Jobbra: „Sz. Vincze. Sv. Vincent”. Elbűvölten állok, nem hiszek a szememnek. Nemhogy nem festették át, de fel is újították így, eredetiben? Szakolca, szeretlek!

Odébb, egymással szinte szemben kétnyelvű emléktáblák. Gvadányi József költő-tábornok fehér márványtáblája, mely több évtized porosodás után visszakerült házának homlokzatára. Az örökbús költő-tanár, Juhász Gyula fekete emléktáblája a gimnázium falán. Emlékek alkonyi arany porán át, / Hogy megszépültél, csöndes, kis falucska, / Úgy éltem benned, jól rejtőzve, árván, / Mint remete, kit táplál mélabúja.

Egyszer régen, még gimnazista koromban megtanultam kívülről egy csomó Anna-verset. Csak úgy, magamnak. Akkor még nem tudtam, hogy jó párat közülük ebben az álmos kisvárosban írt. És írt itt más verseket is. Szomorúakat, szépeket. A kis végváros vendéglője mélyén / A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem / S csodálkozott boros, bús éjek éjén, / Ha az urak mulattak ott a csendben. / A fásult jegyző s zordon szolgabíró / Szilaj nótákra zendített keményen / És Ancsa hallgatott / Szelíd szláv dallamokkal a szivében.

Az alkony most is arany, a Kálvárián vad szél fúj, a lenyugvó nap hatalmas gömbje előtt sötéten rajzolódik ki a feszület. Virágvasárnap vigíliája van.

Másnap a hotelben reggelizünk. Negyvenes, jó kedélyű férfiú szolgál fel. „Čaj? Zelený, fekete, ovocný?” „Fekete” – mondom automatikusan, s csak utána esik le: de hát honnan tudta, hogy magyar vagyok? „Szakolcán mindenkinek tudnia kell valamennyire magyarul – magyarázza a következő asztalnál ülő idősebb férfinek. – Ez a vérünkben van, hiszen ezer évig közös volt a hazánk, nemde?”

Kint misére harangoznak. És minden dolgok mélyén béke él. Szakolcán tényleg megállt az idő.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!