„Apukám lett az anyukám”

A 17 éves rimaszombati Együd Stefánia nemrégiben azt kérte az egyik tévéműsorban, hogy az adás készítői tegyék lehetővé, hogy megélhessen egy szép napot az anyukájával, s ha lehet, minél előbb, mert félő, hogy néhány hónap múlva édesanyja nem fogja megismerni. Ugyanis Alzheimer-kórban szenved.

Somogyi Tibor felvétele

 

Stefi kérése sokakat meghatott. Nem tengerparti üdülésre, nem drága holmira vágyott, hanem arra, hogy egy szép napot tölthessen együtt anyukájával. Annak idején azt tervezték, hogy a lány 18. születésnapjára ellátogatnak Budapestre, de a szűkös anyagiak, majd a betegség miatt vágyuk nem válhatott valóra. A szülők mindjárt Stefi születése után elváltak. Annak ellenére, hogy kapcsolatuk utána is jó és korrekt maradt, Stefi gyerekkora nem volt könnyű, nem dúskáltak a javakban, de a most 44 éves Tímea igyekezett mindent megadni a kislánynak. Nagyokat kirándultak együtt, mindent együtt csináltak. Stefi anyukájával élt 16 éves koráig, akkor az apukája vette magához. 

 

A kór gyógyíthatatlan

„Öt éve kezdődött – néz szomorúan maga elé a csinos tinilány, miközben az ölébe ugró kutyusokat simogatja. – Az orvosok azt mondták anyunak, hogy élelmiszer-intoleranciában szenved, szigorú diétát kell tartania. Ő ezt komolyan vette, csak krumplit és rizst evett. Harminchat kilóra fogyott, többször elájult, infúzióra kellett mennem vele. Azután még rosszabb lett a helyzet, megbénult a keze, lába, több mint két hétig ölben vittem ki a vécére is. Ekkor már észrevettem, hogy mindent elfelejt, az volt a legszörnyűbb, hogy nem emlékezett arra sem, hogy előző nap rosszul volt. Pörölt velem, hogy semmi baja, ne hívjam a mentőt, nem tudtam rábeszélni, hogy menjünk orvoshoz. Végül rávettem, s egy ismerős autóján bementünk a kórházba; ott is fogták a belgyógyászaton kivizsgálásra. Aztán áthelyezték a pszichiátriára, és mindenféle vizsgálatokat végeztek. Kiderült, hogy Alzheimer-kórban szenved. Ekkor már egyre romlott az állapota, megtörtént, hogy amikor meglátogattam a kórházban, percekig nem ismert meg. Már olyan rossz állapotban volt, hogy járni se bírt, nem tudott gondoskodni magáról, de ő ezt nem tudatosította. Felhívtam a barátnőjét, ő segített bejuttatni a nagybalogi szociális otthonba.”

Az Alzheimer-kór magatartásváltozással, majd gyors szellemi-biológiai leépüléssel járó betegség. Kezelése egyelőre megoldatlan, nincsenek olyan szerek, melyekkel meg lehetne akadályozni a súlyosbodását, bár némelyik gyógyszer átmenetileg csökkentheti a tüneteket. Bár Tímea még fiatal, csak 44 éves, nincs esélye a gyógyulására. Sőt, már nem önellátó, ezért a szociális otthon az egyetlen megoldás.

 

Az apja vette magához

Egy éve annak, hogy Stefi egyedül maradt. „Apu rögtön mondta, hogy hozzáköltözöm. Apu lett az anyukám. Másképp nem tudom, mi lett volna velem” – néz apukájára a lány. Édesapjával, Együd Péterrel nemrégiben egy rimaszombati bérelt lakásba költöztek, nem messze attól, ahol az édesanyjával lakott. Kőhajításnyira van az iskolája is. A lány kozmetikusnak tanul. Apja két állást is vállalt, tudván, hogy nem lesz könnyű az élet, de ha egyszer így alakult, tennie kell a dolgát. Ezúttal is vállalnia a felelősséget. A lányáért. „Elkövettem néhány hibát, de a válás után a volt feleségemmel még jobb volt a kapcsolatunk, még jobban megértettük egymást, mint amikor együtt éltünk. A felelősségem továbbra is megmaradt” – vázolja a helyzetet Péter, akit nehéz volt sokszor telefonon is elérni, annyi az elfoglaltsága. „Két ember már nem egy ember – szólal meg. – Stefi már nem gyerek, nemsokára felnőtt lesz, meg kell élnünk valahogy.”

„Még a kórházba hordtam anyunak palacsintát meg egyéb finomságokat, s rájöttünk, hogy előtte is mindent ehetett volna – a lány meg van győződve arról, hogy anyukája a sok éhezést sínylette meg. – Járunk hozzá látogatóba, s ha az állapota megengedi, haza is hozzuk ünnepekre, két-három napra. Ilyenkor nappal itt van nálunk, éjszaka meg a nagymamánál, mert ő sem egészséges.” Tímea állapota azóta, hogy a nagybalogi Koháry-kastélyban működő szociális otthonban van, fizikailag úgy-ahogy javult, szellemileg viszont romlott – meséli Stefi. Néha úgy viselkedik, mint egy gyerek, ha valami nem tetszik neki, morcossá válik.

 

„Mi leszek, ha nagy leszek?”

Stefi öt esztendeje, amikor anyukája megbetegedett, 12 éves volt. Bár még most is tini, az eltelt fél évtizedben akarva-akaratlanul felnőtt. Az, hogy a neki legkedvesebb személy a szeme láttára épült le, amit még egy nagykorú ember is nehezen visel, nem vágta őt földhöz, ellenkezőleg, megerősítette. „Lelkileg nagyon megviselt – vallja be. – Apukám ugyan sokat segített, a barátaim is ott voltak mellettem, de így is nehéz volt.”

Stefinek legalább az szerez örömet, hogy olyat tanul, ami érdekli, és van jövőképe, tervezgeti, „mi leszek, ha nagy leszek”. Minden álma, hogy bejusson a film világába, ott szeretne sminkes lenni. Már most is vannak rendszeres vendégei, akikkel foglalkozik, emellett megpihen, kitisztul a feje. Ezt egyrészt a szakmai gyakorlat keretében a Fekete Sas szállodában végzi. „Minden tetszik ebben a munkában, leginkább a sminkelés, de különböző készülékekkel is dolgozom, masszírozok. Szeretem látni, ahogy a megfelelő technikákat alkalmazva felviszem a színeket az arcra, hogy megtaláljam a harmóniát a különböző elemek között, majd kihangsúlyozzam. Kedvelem a szokatlan, különleges dolgokat, ilyen a Halloween és a hasonlók. Ez érdekes munka.”

 

Stefi imádja a lovakat, csaknem nyolc évig lovagolt, és táncolt is. Édesapja példáját követi, aki gyerekkora óta sportolt. Volt asztaliteniszező, alapiskolásként nyert csehszlovák bajnokságot, középiskolásként karatézott, abban is jó eredményeket ért el. Katonaévei alatt meg testépítéssel kezdett foglalkozni, jelenleg személyi edzőként dolgozik. Bár ismert, harmincéves tapasztalatával a jobbak közé tartozik, s keresik az emberek, mert sokaknak segített lefogyni vagy felszedni, aszerint, kinek mire volt szüksége, de ebből nem nagyon lehet megélni. Nehéz ebben a régióban annyit elkérni, mint Pozsonyban.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg