Az igazságról és a hősiességről

Róbert Bezákkal Vrabec Mária beszélgetett

Somogyi Tibor felvétele

 

Egy rendes keresztény követelhet igazságot itt a földön is, vagy be kell érnie azzal, hogy az csak Istennél van?

Igazságos, ha hisszük, hogy Isten jót akar nekünk, ezért adta a Tízparancsolatot. Ezeket a parancsolatokat a földi halandóknak szánta, tehát hozzájuk kellene tartanunk magunkat valamennyi kapcsolatunkban, mert az igazságosság mindig a kapcsolatokról szól. Arról, tiszteljük-e a másikat – házastársunkat, barátunkat, üzleti partnerünket, beosztottunkat – annyira, hogy szem előtt tartsuk a méltóságát, nem akarjuk becsapni, megrövidíteni. Az igazságosság magában hordozza azt a jelentést is, vajon helyesen éljük-e meg az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatainkat. Szent Pál még tovább ment, amikor azt mondta, egyetlen törvény létezik: a szeretet parancsa.

A szeretet mindig igazságos?

Magában hordozza az igazságosságot, mert aki szeret, azt a szíve figyelmezteti, hogy mit nem tehet meg a másik emberrel. A szeretet nélküli igazság hideg és kimért, de a szeretet már a maga lényegében igazságos, mert önzetlen és megbocsátó.

Nem csak azt követően kellene megbocsátásról beszélni, hogy megneveztük a bűnt, és a bűnös megbánta tettét?

Igen, ez így volna igazságos, mert így sem az egyénben, sem a társadalomban nem maradna sérelem. Végeredményben látjuk, hogy az 1989 utáni teljes körű megbocsátás minden kommunistának, titkosrendőrnek és az ügynökeiknek, vagy a mečiari amnesztiák nem hoztak igazságot. Azok, akiknek ily módon sikerült elmenekülniük az igazság elől, nem szálltak magukba, és nem úgy fogták fel az egészet, mint esélyt arra, hogy jobbá váljanak. Ellenkezőleg: megnőtt az önbizalmuk, hogy még ez is sikerült nekik. A társadalomban nem helyettesíthetjük az igazságtételt a szeretetre vagy az állami, nemzeti, egyházi érdekekre való hivatkozással. Végül úgyis mindig kiderül, hogy aki ezekkel érvel, mindenekelőtt saját magára és az övéire gondol.

Miért van az, hogy Szlovákiáról gyakran és okkal úgy esik szó, mint következmények nélküli országról?

Azért, mert ez egy kis ország, kis büfével (František Mikloško mondta azt, hogy a parlamentben minden képviselő jóban volt mindenkivel, párthovatartozásra való tekintet nélkül, mert az ottani büfé kicsi), ahol mindenki mindenkit ismer, és nem akarjuk bántani egymást, hiszen sosem tudhatjuk, mikor kire lesz szükségünk. Inkább olyan módon gondolkozunk, hogy kiről milyen kompromittáló információt tudunk, és ezt hogyan fordíthatnánk a javunkra az igazság jegyében. Az orvosoktól már elvárjuk, hogy közöljék velünk az igazságot az egészségi állapotunkról, de az erkölcsök tekintetében ezt még nem tűrjük el.

Azért van így, mert minden családban voltak kommunisták és hívők is?

Azt hiszem, azért is, mert azok az emberek, akik az igazságért küzdöttek, mindig ráfizettek. Fokozatosan megtanulták, hogy nincs értelme az egzisztenciájuk és az életük árán is harcolni. Elsősorban azokat terheli bűn, akik egyszerű embereket ilyen próbatételnek tettek ki, mert mindenki élni szeretné a saját kis életét, és inkább másokra mutogat, mint hogy a saját lelkiismeretét vizsgálná. Jellemes társadalmat építeni nem két-három év kérdése, és nem is a hősök feladata. Mindannyian kötelesek vagyunk hozzájárulni.

Egyelőre azonban csak azok az akaratlan hősök járulnak hozzá, akiknek a lelkiismerete nem engedi, hogy másként cselekedjenek, és így a következményekre sem gondolnak.

Pedig ha csak a korrupciót bejelentők sorsát nézzük, ezek gyakran önpusztító történetek. Magas posztot betöltők találták magukat az utcán, állami hivatalnokok elárusítópult mögött, és még zaklatásnak is ki voltak téve. Ez annak az ösztönös igazságérzetnek az ára, amely csak az igazán tiszta embereket jellemzi. 

Akiknek a dolgát csak nehezíti, ha azt a közeget kell bírálniuk, amelyből indultak, amelybe tartoznak.

Igen, mert azzal vádolják őket, hogy érveket szolgáltatnak az ellenségnek, a saját fészkükbe piszkítanak, stb. Mindazok, akik a saját közösségüket illetik kritikával – engem is beleértve – szembesülnek azzal a dilemmával, milyen tágra kell nyitni az ajtót a nyilvánosság előtt. De a helyes válasz csak az lehet, hogy ha a belső párbeszéddel való próbálkozásokat követően nem történik semmi, elő kell jönni az igazsággal. Az mindig fontosabb, mint bármelyik közösség érdeke. Ha csak annyit érünk is el, hogy az emberek beszélni kezdenek a dologról, az, hogy valami nyilvános vita tárgya lesz, egyáltalán nem kevés, mert a vétkesek utána már nem engednek meg maguknak annyit, mint előtte.

Csak azok veszítenek el mindent, akik elindították ezt a vitát.

Ennek nagy a kockázata, de ők már akkor vállalják a konfliktust, amikor minden illúziójukat elveszítették. Már a puszta tény, hogy kiléptek a nyilvánosság elé, igazolja őket, hiszen nem tették volna, ha a rendszeren belül sikerrel járnak, és ha nem volna komoly a tét. Mindegyikük hiszi, hogy változást érhet el, és csak egy idő múlva tudatosítja, milyen messzemenő következményei lehetnek számára ennek a döntésnek. Ezzel senkit sem akarok eltanácsolni, csak azt mondom, hogy mikor fellobban az igazságos harag, senki sem tudja, hová fajulhatnak a dolgok.

Sokan azt mondják, nincs értelme küzdeni, úgysem változik semmi. Hol az a határ, ameddig a saját érdekeink ellenében is el kell mennünk, és amely után már szélmalomharccá vélik az egész?

Csak az egyes emberben. A kiélezett helyzetek mindenkiből a lényeget hozzák ki, még azt is, amit magáról sem szeretett volna tudni. Hiszen a koncentrációs táborokban is voltak foglyok, akik társaikat mentették, mások meg magukhoz hasonló szerencsétlenektől lopták a kenyeret.

Van viszont egy másik lehetőség: hogy valakinek megtetszik a hős szerepe.

Ez komoly veszély. Nehéz megtalálni a helyes mértéket, mert ezeket az embereket a környezetük is arra kényszeríti, hogy megtestesítsék mindazt, amire a többinek nincs lehetősége, vagy hiányzik hozzá a bátorsága. De méltónak lenni a hős szerepéhez egyáltalán nem könnyű feladat, ezt a saját tapasztalatomból is tudom. Az ember akarva-akaratlanul ebbe a pozícióba kerül a nyilvánosság szemében, mindenki azt várja tőle, hogy meghallgassa, megértse, és főleg, hogy mindig méltóságteljes, kedves és szívélyes, egyszerűen tökéletes legyen. Aztán itt a másik veszély, amikor a hős kezdi azt gondolni, hogy a múltbeli érdemeiért neki minden kijár – ez nagyon sok diktátor esete. Egy bizonyos történelmi pillanatban helyesen cselekedtek, de aztán olyannyira elhiszik, hogy különlegesek, hogy mérföldekre távolodnak egykori énjüktől.

Ez történt egyes papokkal is, akik a kommunizmus alatt szembeszálltak az állambiztonsági szervekkel, és börtönbe kerültek?

Sajnos, sokan mintha ebből akartak volna profitálni a rendszerváltást követően, s emiatt szinte elviselhetetlenné váltak a környezetük számára. Érdemeik voltak, hiszen ellenálltak, gyakran ezért kellett elnézni a nacionalista nézeteiket is.

Mások pedig sérelemként élték meg, hogy a rendszerváltás után is azok maradtak hatalmon, akik együttműködtek a kommunistákkal, sőt az állítólagos ügynök Ján Sokol is nagyszombati érsek maradt.

Az érzés jogos, mert az igazságtétel mindig fontos. Ha meginog az alap, semmi szilárdat és hiteleset nem lehet rá építeni. Az a társadalom, amelynek a lelkiismerete hősöktől függ, nem lehet stabil, mert állandóan ellenáll valaminek, és azok, akik ezt a feladatot vállalták, lehet, hogy benne ragadnak. Aztán olyan különleges jelenségeket láthatunk, mint Ján Čarnogurský, aki ma már csak érthetetlen karikatúrája hajdani önmagának.

A hős szerepe változtatja meg ennyire az embert?

Ahelyett, hogy küzdene a saját hősiességének pátosza ellen, életmódjává válik a szerep. Senkinek sem volna szabad úgy tekintenie magára, mint egy jelképre, arra kellene törekednie, hogy egyszerűen élje az életét. Veszélyes, ha az ember élvezi mások elismerő szavait és vállveregetéseit, mert a hőstett értelme nem az volt, hogy híressé váljon, hanem hogy kiálljon azok mellett, akiket sérelem ért, felemelje a szavát az igazságtalanság ellen, és változtasson a dolgokon. Azt hiszem, azzal, hogy igazságot szolgáltatott, vagy legalább nevén nevezte a bajt, a hős szerepe befejeződik. Hős nem lehet az ember egész életében: az elvi állásfoglalás csak az adott helyzetre, nem pedig a személyre vonatkozik.

Mi segíthet, hogy az ember ezt mindig észben tartsa? 

Azok, akik emlékeznek rá azokból az időkből, amikor még csak egy volt közülük, egyszerű ember a maga hibáival és hiányosságaival. Előttük nehezebb eljátszani a hős szerepét, még akkor is, ha nagy a kísértés. Főleg abban az emberben, aki nehezen, súlyos áron jutott el odáig, nagyon erős lehet az érzés: hát nem látjátok, min mentem keresztül? Ilyenkor kellene, hogy eszébe jusson, hol kezdte, és ki volt, mint ahogy a bibliai Dávid király is felidézte, hogy nem a saját érdeméből, hanem Isten akaratából lett Izrael királya. Amikor a próféta a szemére vetette a házasságtörést, beismerte, hogy bűnt követett el, és lényegében ugyanaz az egyszerű birkapásztor, aki volt. Hasonló Péter története is, aki elárulta Krisztust, és erre az árulásra még akkor is emlékeztette magát, amikor első lett az apostolok között. Ezt mindenkinek tudnia kellene saját magáról, és tudatosítania: az, hogy bizonyos helyzetekben helyesen viselkedtünk, s ezáltal ismertté váltunk, nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetben ilyenek vagyunk. Csak ez menthet meg a múltbeli érdemekre hivatkozó dölyfös hősiességtől.

A teljes cikk anyomtatott Vasárnapban jelent meg