Padlás 30

Kilenctől kilencvenkilenc éves korig ajánlották 1988 elején bemutatott félig mese-félig musical darabjukat Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter. 

Szkárossy Zsuzsa felvétele

Van egy tudós, egy fiatal tudós, a neve Rádi mint Rádiós. Szuperintelligens géppel végzi titokzatos számításait. Van egy zeneakadémista lány, Süni, aki fülig szerelmes bele. És vannak a többiek: Mamóka, a mindentudó. Barrabás, a szökött gengszter. Témüller, az önkéntes nyomozó, a Detektív, aki önmagát is kinyomozza, és Üteg, a balkeze. És a szellemek: a finom lelkű Herceg, a naiv Kölyök, a törpe Lámpás, az óriás Meglökő. Harminc éve találkozgatnak egy ócska, elhagyott padláson – a Vígszínház színpadán.

Kilenctől kilencvenkilenc éves korig ajánlották 1988 elején bemutatott félig mese-félig musical darabjukat Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter. Három évtized alatt több mint egymillió néző látta már a Marton László rendezte előadást. A magyar színház történetében és a közönség szívében nagyon különleges helyet foglal el A padlás. Gyereket és felnőttet egyszerre emel ég és föld közé, „hol Kelet és Nyugat összeér, a fény meg a sötét összefér”.

A bemutató 30. évfordulóján a 934. előadáson 1200 szilvás gombóc került elő Mamóka piros lábasából, és jutott is mindenkinek, aki aznap este látta az előadást. És 1200 néző együtt énekelte: „Benne van a tudás, benne van az íz, benne van az idő, benne van a szó, benne van a válasz: embernek lenni jó.” Kivételes este volt ez, hiszen az előadás mai szereplői mellett a régiek közül is sokan megjelentek a színen. A közönség tombolt, a színészek meghatódva álltak a fényben.

„Magyar színháztörténeti rekord, amit A padlás elért – így Marton László, a darab színpadra állítója. – Hála a szerzők csodálatos tehetségének, ennyi évig egyetlen előadás sem volt még a Vígszínház repertoárján. Radnóti Zsuzsa dramaturggal együtt itt egy nagy csapat dolgozott, és ezt én is úgy élem meg, hogy itt valamiért a Jóisten különös kegyelme működött, valójában egy színházi csoda jött létre. Ezt az előadást a bemutató óta minden este telt ház előtt játsszák a színészek. Az eredeti szereplők közül sajnos már többen nincsenek köztünk. Elment Kaszás Attila, Tanai Bella, Tábori Nóra, Vallai Péter, Selmeczi Roland, Sipos András. Igó Évával, Pápai Erikával, Hegedűs D. Gézával, Méhes Lászlóval, Rudolf Péterrel nagy színészek segítettek abban, hogy ez a színházi csoda létrejöjjön. A minőséget rengeteg munkával, komoly felújító próbákkal, odafigyeléssel tudtuk megőrizni, így az előadás minden alkalommal olyan igazsággal és invencióval tud megszólalni, mint a bemutató napján.”

Herceget, a finom lelkű szellemet hét éve Telekes Péter játssza.

„Nagyon izgultam, amikor bekerültem ebbe az emblematikus előadásba, hiszen sokan tudják a dalok szövegét. Ráadásul ez volt az első darab, amelyben énekelhetek. Később ez a szerep lett az ugródeszka a többi zenés feladat felé. Elsősorban természetesen Presser Gábornak kellett megfelelnem. Nem vagyok rajongó típus, de az LGT dalai kamaszkorom meghatározó szerzeményei. Gáborral találkozni, méghozzá úgy, hogy véleményezi, amit nyújtok… ettől eláll az ember szava. Szerencsére nem úgy szólt hozzám, mint egy Nagy Ember, hanem kedvesen, közvetlenül, és ezzel rengeteget könnyített a helyzetemen. Most, hogy az évad végén elszerződöm a Vígszínházból, Szántó Balázs veszi át a szerepet, de én még olyat nem láttam, hogy A padlásba valaki ne jött volna vissza. Ettől a darabtól egyszerűen nem lehet elbúcsúzni. Reménykedem, hogy én is visszajövök még.”

Lámpás, az örökké zsörtölődő szellem: Tóth András.

„Nagyon izgultam az elején, hiszen az eredeti elképzelés az volt, hogy a beugrópróba után egy hónappal fogom először játszani a szerepet. De már aznap, a délutáni előadásra engem osztottak be. Marton tanár úr azt mondta: – Na, kicsim, nagyon jó voltál, másfél óra múlva debütálni fogsz! – Így vettem át a szerepet, és azóta is boldogan játszom, mert nagyon szeretek jó gyerekdarabokban részt venni. A gyerekek ugyanis őszinték, nem hazudnak. Ami vicces, az vicces, ami nem, az nem. Másrészt nagyon jók a dalok. Könnyűzene komolyzenei szinten. A Pál utcai fiúk után, ahol könnyen elmegy a hangom, mert sokat kell kiabálni, A padlás olyan, mint egy kellemes beéneklés. Helyrehozza a hangomat. Én Presser Gábornak köszönhetem, hogy bekerültem az előadásba. Egyetemistaként látott a Vízkeresztben. Kis szerepem volt a darabban, Fábián, a szolga, de nagyon tetszett neki, hogy olyan alázatosan dolgoztam. Azt mondta: tetszett neki, hogy nem akartam többet, mint ami a szerep. Ezután hívott meghallgatásra a vígszínházi szobájába. Arra kért, hogy hozzak pár dalt és kottát. Mindent otthon felejtettem, amit hozni akartam, így fejből énekeltem el neki egy népdalt és egy Cseh Tamás-dalt, meg egy kuplét is talán. – Jó lesz – mondta, majd hozzátette: – Maga nem tanult meg énekelni az egyetemen! – Hát, nem, feleltem. Jobban görcsöltem az énekléstől, miután végeztem, mint előtte, amikor elkezdtem az egyetemet. Bagó Gizella tanárnő azután fél év alatt rendbe hozott. Meg is jegyezte Presser Gábor ezután, hogy hatalmasat léptem előre, de ez még mindig csak 30 százalék, és ő is elkezdett dolgozni velem. Utána szólt Marton Lászlónak, aki osztályfőnököm volt az egyetemen, hogy kész vagyok a szerepre. Amikor először láttam az előadást, a Fényév távolságon ott sírtam a nézőtéren. Zeneileg azóta is ez a kedvenc részem, amikor Rádi fent van a tetőn, mi pedig lent, és ez a dal szól. Az olyan, mint egy templomi ének, egy gregorián kórus. Nagyon szépnek tartom, hogy behozza ezt a transzcendens világot, és belesulykolja az emberbe, hogy ami most kezdődik, az nem egy hétköznapi dolog.”

Igó Éva harminc éve játszik a darabban. Süni szerepéből szép lassan kiöregedett, Mamókához viszont eleinte elég fiatal volt. Ez utóbbit Tanai Bellától vette át, beugrással. Eleinte felváltva játszották a szerepet, aztán már ő vitte tovább.

„Mamóka életem végéig elkísér. Ez tuti. Nagyon szeretem ezt az előadást. Itt ma ünnep volt, de minden este ez van. Ez a darab mindenkinek örömünnep. A nézőknek is, nekünk, színészeknek is. Nem akarnak leengedni bennünket a színpadról. Varázsa van a történetnek, mert olyan szépen beszél az elmúlásról. Humorral, szeretettel, belenyugvással. A gyerekek a mese részét szeretik, de különböző korosztályú, síró felnőtteket is látok mindig a nézőtéren. Aztán ha megvárnak és beszélgetünk, kiderül, hogy nem először látták az előadást, és valószínűleg vissza is csábítja őket a történet varázsa. Hogy mi a titok? Az emlékek. Minél idősebb vagy, annál több emléked van. Jön fel benned minden. A Mamóka dalát Tábori Nórika könyörögte ki a szerzőtől. – Csak úgy bejövök belépődal nélkül? Hogy képzelitek? – zsörtölődött. Írtak is neki egy csodálatos dalt, tele humorral és szeretettel. Technikailag ugyan nagyon nehéz, előadni viszont nagyon jó. Tanai Bella nem volt atombomba, mint Nórika, aki meg akarta mutatni azt is, hogy valamikor táncosnő volt. Bella teljesen más Mamókát formált meg. Csendes, kedves, szeretetre méltó, mindenkire odafigyelő idős hölgyet. Nem harsány, hanem egy finom úri nőt. Ő Nórikától vette át a szerepet, s amikor súlyosbodott a betegsége, és a koreográfiába már nem tudta beletenni a szükséges energiát, én kaptam meg tőle. A lányom, aki már felnőtt nő, gyerekkorában többször látta az előadást. Hétévesen lent ült a nézőtéren, és másokkal együtt énekelte a dalokat. Az egyik előadáson, amikor beléptem a színpadra, felkiáltott, hogy ott az anyukám! Mire egy néző azt mondta neki: – Képzeld, engem is úgy hívnak, mint az anyukádat. – Erre a lányom: – Te is Süni vagy? – Negyven körül jártam, amikor egy édes pici lány azzal állt elém, hogy: – Süni néni, adsz egy autogramot? – Na, mondtam, most kell leadnom ezt a szerepet. És le is adtam. Kinőttem a figurából. Ezek után kaptam meg Mamóka szerepét. Egy előadás szünetében az ügyelőpulthoz hívtak, hogy vendégem van. Nem vártam senkit, nem tudtam, ki lehet az. Ott állt egy fiatal apuka az öt év körüli kisfiával. Láttam a gyerkőcön, hogy iszonyú zavarban van, de le nem vette rólam a szemét. Kaptam tőle egy puszit, az édesapja pedig átadott egy virágcsokrot – fém locsolókannában. A kisfia beszélte rá, hogy ajándékozzák meg a Mamókát, ne legyen szomorú, hogy nincs unokája. Nagyon megható találkozás volt ez.”

Presser Gábor már túl volt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Harmincéves vagyok, a Jó estét nyár, jó estét szerelem és A sanda bohóc sikerén, amikor útjára bocsátotta a mesék Padlását, ahol „minden szellemárny lassan elköszön az éji tánc után, és majd újra visszatér egy másik éjszakán”.

„Dusán hozta az ötletet. Ez járt a fejében. Megírt egy csomó dalvázlatot, s azok nekem nagyon tetszettek. Elmentünk egy alkotóházba, ahová addig inkább csak irodalmárok, képzőművészek jártak, ők ugyanis tudnak egymás mellett dolgozni. De ha az egyik szobában zenélnek, a másikban írni aligha lehet, hiszen átszűrődnek a falon a hangok. Mi voltunk az egyetlen zenei csapat a zsengei kastélyban, s már nagyon siettetett bennünket az idő, hogy befejezzük Zorán lemezét. Ettől fel is dobódtunk mindannyian. Dusán elővette a jegyzeteit, és azt mondta: – Nézd már meg, mit szólsz ehhez? – talán televíziós mesejátéknak képzelte el a történetet, két-három dal már el is készült. Hétvégére befejeztük a Zorán-lemezt, és eredményesen mentünk haza – A padlás első vázlatával. A Popfesztivál 1980-ban került le a Vígszínház repertoárjáról. Négyszázszor ment. Megy most is, a zalaegerszegi színházban. De A padlást is minden évben bemutatja valamelyik vidéki társulat. Alig van magyar kőszínház, ahol ne játszották volna. Rengeteget tanultam abból, hogy elmentem megnézni különböző rendezésekben, és észrevettem, hogy miket hallanak ki vagy értenek félre benne, vagy miket bányásznak elő a darab mélyéről, amiről nem gondoltam, hogy ott van. Nem akarok álszerénykedni: ez egy szellemes dialógokkal, iszonyatosan jó tempóban megírt szövegkönyv, remekül működő dalokkal. Maga a történet pedig nagyon édes. Úgy vagyok vele, mint egy önjáró, önálló akaratú gyerekkel. Játsszák utazó és amatőr társulatok is. Nekem is fontos darab, hiszen sokat kapok tőle. De el kell mondanom azt is: komoly megrázkódtatásokon jutottunk el a bemutatóig. Valószínűleg a legkisebb költségvetésű darabja a színháznak – fennállása óta. És ez lett a vége, ekkora csoda! Harminc évvel ezelőtt még középkorú sem voltam, most pedig öreg gyerek vagyok.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!