A düh

Nincs ember, aki időnként ne volna dühös, akár csak egy picit is. Amikor elönt bennünket ez a nehezen megfékezhető indulat, rendszerint azt okoljuk, aki/ami látszólag kiváltotta. 

Helyzeteket, a sors véletlen játékait vagy más embereket hibáztatunk. Nyugtatjuk magunkat, hogy más az oka, pedig a düh egyszerű jelenség, amelyet a spirituális, békésnek látszó emberek sem kerülhetnek el.

Számtalan, önmagát spirituálisnak tartó ember is képes komoly, akár önkívületi kitörésekre. Ilyenkor az indulatuk tárgyában a Gonoszt vélik fölfedezni, s dühüket a jó melletti megnyilvánulásnak tekintik. Legtöbbször azonban ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó.

A mindennapok során is lehetünk dühösek a munka, a család miatt, de még azért is, mert összetörünk egy értéktelen poharat. Ilyenkor a felébredő indulatunkat nem a külsőség, a látszólag rossz dolog váltja ki, hanem az elképzelésünk, hogy ennek nem így kellett volna lennie. A düh maga az ellenkezés. Amikor legközelebb elönt az indulat, figyeld meg, milyen elképzelésed maradt beteljesületlen. Ha segítségre szorulsz, de nem kapsz, úgy gondolod, másoknak melléd kellene állniuk. Mikor a rohanás miatt vagy dühös, a nyugalom iránti vágyad marad beteljesületlen. Számtalan hasonló példával találkozhatsz a mindennapokban.

Amikor lelked állóvize háborogni kezd, szinte biztos, hogy összeütközésbe kerül benned az, ami van, és aminek az elképzeléseid szerint lennie kellene.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

 

Koller Péter