Szeretni elindulásig?

Egy barátom szerint a szerelem hatósugara 30 kilométer. Rengeteg példa van arra, hogyan képesek párok ennél nagyobb távolságokat is áthidalni, ugyanakkor sok esetben még ez a félórás út is óriási falakat emelhet két ember közé.

Shutterstock

Globalizált világban élünk, sokkal nagyobbak a lehetőségeink, mint a szüleinknek, az ő szüleikkel pedig már nem is érdemes összehasonlítani magunkat. Ha a neveket pörgetem a telefonomban, könnyen találok Csehországban, Angliában, Hollandiában vagy Szingapúrban élő barátot. Van, aki csak időszakosan tartózkodik ott, egyébként kétlaki életet él, mások új hazát választottak, ott keresik a boldogulásukat.

Régen a saját falujukból vagy a szomszéd településről választottak párt a fiatalok, napjainkban nem ritka, hogy ezek a kapcsolatok nem a falu határain belül, hanem Európában vagy az egész bolygón zajlanak.

 

A ránk szakadt szabadság

Fiatalként lehetőségünk van európai vendégprogramokon részt venni, más egyetemeken tölteni fél évet. Ideális esetben az új élet izgalmait meg tudjuk osztani a párunkkal, és együtt éljük át a kalandokat, fölkészülve a közös életre. Más esetben csak egyikünk kapja meg az ösztöndíjat, a másiknak pedig kevés közös pillanat marad. Mit lehet tenni ilyenkor, ha fölbolydul a megszokott egyensúly, a közösen, jól berendezett élet helyét magány és egyedüllét veszi át? A mobil kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy halljuk kedvesünk hangját, láthassuk őt magát, ugyanakkor az életének nem tudunk részévé válni. Ideális esetben ott vagyunk vele, de mindent egy kalitkából látunk, cselekvési lehetőség nélkül. Ha nem akarom, hogy elmenjen, megfosztom őt egy jó élménytől, ha elmegy, sérül a közös világunk. Már az elején nehéz dilemmával szembesülünk, és nehéz eldönteni, hogyan szeretjük jól a párunkat.

Átvonatozott délutánok, kevés alvás a befektetések oldalán, az eredmény pedig egy együtt töltött hétvége, néhány közös nap. Ezután reménykedés és a napok számlálása, hogy mikor találkozhatunk végre ismét. Itthon marad a szokásos, szürke hétköznapi élet, mialatt ő csomó érdekes és jó dolgot élhet át – nélkülem.

 

Itthonra csempészni az otthont

Rosszabb a helyzet, amikor a távolság nem csak időlegesen áll közénk, hanem állandó része a mindennapoknak. Külföldi munkavégzés, az otthontól távol zajló projektek jól mutatnak az önéletrajzban, hatalmas szakmai kihívással kecsegtetnek, de mit lát ebből az otthon maradott fél? Már megint nincs itthon, nincs mellettem azokban a helyzetekben, amikor szükségem volna rá, és bizonyára ő is van úgy, amikor szeretné, ha mellette lennék.

Azon túl, hogy nehéz szívvel otthon hagyjuk a párunkat, elmaradoznak mellőlünk a régi barátok. Hiszen velük is távkapcsolatba kerülünk. Nincs már lehetőség arra, hogy esténként leugorjunk meginni valamit, vagy szervezzünk egy közös programot. Ahogy halad az idő, a távolság egyre nő – még, ha fizikailag állandó is –, hiszen a legjobb barát csak egy arc lesz a múltból, akihez jó élmények kötnek, de a vele való találkozás már olyan kényszeredett, mint a ritkán látott nagynénivel.

Ha ez mind igaz így, akkor mindenki halálra ítéli a kapcsolatát, aki nem a szomszéd utcából választ társat? Természetesen nem, fontos felelőssége van viszont abban, hogy a kapcsolatát építeni tudja a külön töltött idő. Azzal, hogy új közegbe kerülök, és új impulzusok érnek, akaratlanul is változom. Azonban, ha ebbe be tudom vonni a páromat, tudunk együtt menni. Amíg ő külföldön dolgozik, én elkezdhetem az adott ország nyelvét tanulni, küldhetünk egymásnak kis „életdobozokat”, amelyek olyan dolgokat tartalmaznak, melyek mások számára semmit sem jelentenek, számunkra viszont különlegesek. Készíthetünk egymásnak kis videókat is, megmutatva, milyen az életünk. A legegyszerűbb, de talán legszemélyesebb pedig a régimódi, kézzel írott levél.

 

Régen minden jobb volt?

Miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutnak a szüleim, nagyszüleim is. Ők mind egy olyan világban éltek, ahol a kommunikáció és eleve az élet lehetőségei sokkal szűkebbek voltak. Ráadásul a mi generációnk fiai már vannak olyan szerencsések, hogy nem kell egy-két évre elhagyniuk a családjukat, párjukat a kötelező katonai szolgálat miatt. Ők vajon hogyan csinálták? Bizonyára nem csak a mi családunkban vannak meg azok a levelek, amelyek katonaság alatt íródtak, és a ritka eltávozásokról is többeknek lehet egy-egy humoros története. Jobban átgondolva, ugyanezzel a problémával szembesültek ők is! Nem látok különbséget abban, hogy katonaként Brünnben vagy mérnökként Isztambulban vagyok távol a szeretteimtől. Sőt, ma rengeteg lehetőségem van, gondoljunk csak a fapados légitársaságokra.

Zárszóként arra jutottam, hogy problémát gyártunk, bár az életünk jó. Európán belül egy kis odafigyeléssel és spórolással bárhová eljuthatunk, és félúton találkozva együtt fedezhetünk fel új helyeket. Ha pedig hosszabb ideje egy óceán áll köztünk, nos, ott már érdemes végiggondolni, mutat-e még kapcsolatunk életjeleket.

Mayer András

A cikk a Vasárnap Lélek a Belső Valóság mellékletében jelent meg