Hegyi Zsuzsa: Furfangos telünk volt

Mennyivel szebb volt a tavalyi, vagy a régebbiek (dehogy volt az, a legszebb a gyerekkori volt, bármilyen volt is az), ócsároltuk az ideit, igaz, furfangos már az összes évszakunk, idegesen kapkodnak, ahogy mi is, összekeverik egymást, lót-fut mindegyik, ahogy mi is, hajszolva önmagunkat, másokat. 

„Régi, kiszáradt / tó vize árad, / néma kutakban a víz kibuzog, / Zeng a picinyke / szénfejü cinke / víg dithyrambusa: dactilusok.” (Áprily Lajos: Március)

Messzi vidékek ajtaján kopogtatnak, amikor épp itt várjuk őket, és fordítva. Nem volt igazán férfias az idei tél sem, csak amolyan ijesztgetős, nyavalygós. Erőlködött ugyan, mégsem tudta vastag hótakaróval fedni az arra váró földet, nem is pihent azalatt szinte semmit, mert nem ám a fagy, ami védi őt, érlelgeti a tavaszra, hanem a méteres hódunna. Nem kapta meg, ahogy a fák csupasz fekete ágai sem a hetekig kábulatba ejtő, csillogó csipkefüggönyt. Kaptak helyette magából csúfot űző telet, telecskét, mi meg morgolódtunk váltig, mert a tél kellős közepén voltak olyan enyhe napok, hogy meleg volt a nagykabát, majd hirtelen hófúvás, jeges utak, igazi havazás, no, meg is bénult azonnal több település élete, közlekedése, kapkodták is a fejüket az illetékesek, hogy ennyi hó egyszerre, pláne télen…

Szóval el-elcsámborognak ezek az évszakok, mert szegény földgolyónk más részein, ahol alig vannak hozzászokva, meg akkora erővel tombolt a tél, annyi fehér égi áldás hullott, olyan katasztrofális állapotokat okozott, emberáldozatokat szedett, hogy azt bizony nem kívántuk volna a mi kies-kietlen pátriánkban. Mi meg csak morcogtunk, zsémbeskedtünk, ha esett, ha nem, ha hideg volt, azért, ha enyhe, akkor meg azért, riadalmat keltettünk, ha a jelentések bármit is mondtak, vagy a jelentések keltettek riadalmat inkább, s ha nem vált be a jóslatuk, akkor meg dörmögtünk, hogy már semmi sem igaz. Én magam nem is figyeltem másra, csak hogy ne csússzon, ne legyenek jegesek a járdák, attól félek nagyon, mit félek, valósággal rettegek, idén is produkáltam egyet s mást, amíg beértem a munkába, magam kacagtam magamon a legnagyobbakat hisztériás meg sírós rohamom után.

Tán egyedül a patikák eladói mosolyogtak, mert fogyott ám bőven a sok vitamin, a fájós torokra, folyós orra, hideglelésre készült rengeteg csodaszer, mert ha az a huncut beteg már sem a spenótot, sem a sütőtököt, sem a céklát, sem az ő társaikat nem szereti, akkor csak szépen állja, feküdje a bacik támadásait, vegye csak szatyorszámra a szirupot, orrcseppet. Nem, nem akarom elviccelni, nem volt jó, hogy oly nagy erővel támadott a járvány, sok iskolát be is zártak, nagyon sokan hetekig az ágyat nyomták, az orvosi várószobák zsúfolásig teltek, pedig ott volt ám melegágya a jó kis tüsszögés-prüsszögésnek. Furfangos telünk volt. Csak nem viccel meg bennünket annyira, hogy átnyúlik, átszemtelenkedik a már nem neki szánt hónapokba is?

Spongyát rá, ahogy mondani szokás. Majdcsak kitavaszodik már. Nem kell a hitvány, egyáltalán nem férfias idei telünket szidnunk, jönnek a farsangihoz hasonló vidám ünnepek, amikor majd alig térünk észhez a csodától, hogy kinyílott a hóvirág, az ibolya, drága, de szép a tulipán, s íme, megszületett az új szidnivalónk, elégedetlenkedhetünk, morgolódhatunk megint eleget, hogy milyen ez a tavasz is, hol esik, hol fúj, hol ez, hol az. Pedig milyen izgalmas lehet, akár esik, akár fú, akármi mást talál ki az idő, csak fel kell fedezni a szebbik oldalát.

Jut eszembe, közeli kedvenc boltomban elég szépen lement a napokban a tojás ára, tán húsvétig még jobb lesz, de mi ez az öröm ahhoz a méreghez képest, hogy majd a nyáron meg milyen őrült meleg lesz, afeneegyemeg…

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!