Gyula, a prímás

A Vasárnap novemberi számában olvashattunk Potta Gézáról, a híres cigányprímásról. Ekkor döbbentem rá, hogy hiszen nekünk, kéméndieknek is volt egy, nem is akármilyen. Ismerte a környék apraja-nagyja. Ő volt Gyula, a prímás. Máshogy nem is ismerték, csak így: Gyula.

 

Nagyölved, Pest, Gyűgy

Lakatos Gyula 1921-ben született Nagyölveden zenészcsaládban, 2000-ben halt meg Kéménden.

Szülőfalujában kezdett játszani egy cigányzenekarban, klarinétozott, később hegedült is. Pestre is járt továbbképzésre, Kállai Kis Ernő édesapjához, mivel Kállaiék a környékről, Bényből származtak. Gyula évről évre fejlesztette kivételes képességét. 1953-ban már Kéménden laktak. Persze, előbb megnősült – Ilus néni sok helyre elkísérte a férjét és a zenekart. Ekkortájt Gyűgyre hívták őket muzsikálni, mely már akkor híres fürdőhely volt. Nos, oda is költözött a család, ott éltek vagy öt évig. Minden este egy szállodában muzsikáltak, énekesnőjük is volt, a kéméndi származású, csinos Mihálka Gizike, akire bizony Ilus néni féltékeny volt. Egy időben Gyula hetente egyszer Pöstyénben muzsikált, előkelő helyen. Közben képezte magát, magántanulókat oktatott. A hegedű volt a mindene, de a szaxofon sem volt idegen tőle, sőt virtuóz klarinétszólója hallatán mindenkinek csillogott a szeme.

Akkor jöttek vissza lakni Kéméndre, amikor megnyitották a helyi efsz Fehér Akác csárdáját a Garam partján. Közben Gyula rengeteg lakodalomban, Csemadok-fellépéseken, az Ördöngösök alatti pincék közti (Iszomfalva) majálisokon, szüreti és egyéb más bálokon muzsikált. Az egyik lakodalomban a vendégsereg egy része hajnaltájt felültette őt a kéményre, ott klarinétozott nekik plusz száz koronáért.

 

A bálok és a banda

„Gyula… Come on twist!” – kiáltott egyszer a zenekar felé a már alig lihegő táncospárok közül Varga Pista az egyik jól sikerült bálon a hatvanas években a régi kultúrházban. És Gyula játszotta azt is, a twistet, polkát, keringőt, csárdást, csacsacsát, tangót. Az 1970-es, 80-as években néprajzgyűjtők is megjelentek a faluban. Az iskola udvarán filmre vették (de csak némafilm lett belőle) a kéméndi táncokat. Ott voltak a régi Csemadok-tagok is, Zsákovics Miklós bácsi partnere Hégliné Bertók Marianna volt. Sőt a híres sallai verbunkost is láthatják a filmen. A talpalávalót természetesen Gyula húzta. Szerepeltek még a kéméndi lakodalmassal Gombaszögön és Miaván, az országos versenyen, ahol csak a kéméndi csoport volt magyar nemzetiségű. Vezetőjük Spátai Marcell tanító néni volt.

A Fehér Akác híres lett. Minden szombat és vasárnap este élő zenével várta a vendégeket, nem beszélve a Csemadok és más szervezetek rendezvényeiről. Gyula számtalan híres előadóművészt kísért, hogy csak néhányat említsek: Dóri József, Gál Gabriella, Madarász Katalin, Bujtor Imre, Jákó Vera, s még ifj. Latabár Kálmánt is. Szerette a népzenét, kísért néptáncosokat, nótaestekre hívták és ment, és persze a cigányzenét. A „Česť práci” időszakban az elvtársak nélküle nem mulattak.

Említést érdemelnek Gyula kísérői, a zenekar tagjai is, akik az idő haladtával cserélődtek: Gyurics Gyula (Busa) kontrás, Csóka Kálmán (Frinyo) cimbalom, Horvát Lajos (Jattás) bőgő, Kovács Sándor (Fittyes) cimbalom, Balázs Károly (Csendőr) kontrás, Lakatos Gyuszi harmonika, Virág Gabi, Gyurics Rudi, ifj. Csóka Kálmán (Gazsi) dobok, Sárközi Vilmos (Kicsiny) hegedű, Balázs Pali (Putesz).

 

Hegedűvel a Garamban

A következő történet (hej, mennyi van még!) Gyuláról még az ötvenes évekből ered. Tóbi Karcsi, a szép szál és furfangos, amolyan minden lében kanál fiatal legény cimborájával felkérték Gyulát, hogy az egyik éjjel adjanak szerenádot a szomszédos faluban, Garampáldon egy kislánynak. Meg is egyeztek a fizetségben. Az éj leple alatt el is indultak. Akkortájt a Garam nem volt szabályozva, de voltak olyan szakaszai, ahol bokáig, esetleg térdig érő vízben át lehetett rajta kelni. Az Úsztatónál (itt szokták áthajtani a falu teheneit a folyó másik oldalára, a tanyára legelni) keltek át, hogy ne kelljen a híd felé menni, mert az 2-3 km-t jelentett volna, így pedig néhány száz méterrel megússzák. Köztudott volt, hogy a cigányok félnek a víztől, van, aki nem is akar megtanulni úszni, így hát Karcsiék fölvették a nyakukba a zenészeket, és átvitték őket. No de a szerenád elmaradt, mivel az idesanya nem engedte meg. A fiúk gondolták, igaz az a mondás, hogy „szűz lány szép szótul sosem gömbölyödik”, így fogták magukat és visszaindultak. Ugyanúgy, ahogy jöttek, de a Garam közepén Gyuláék már követelték a fizetséget. Erre a két legény: „itt a fizetség”, s mivel nem volt szerenád, letették őket a Garam közepén. Így értek haza vizesen és pénz nélkül.

 

Focimeccsről a kocsmába

Gyulát a focipályán is meg lehetett találni, jobban mondva a pálya mellett. Régebben az volt a szokás a futballmeccseken, hogy a hazai góloknál a cigányzenészek rázendítettek, és néhány taktust lejátszottak a nézők és a játékosok nem kis örömére. Az egyik ilyen mérkőzésen a hetvenes évek végén meg sem szólalt Gyula hegedűje az első félidőben, mivelhogy az ellenfél vezetett 2 : 0-ra. A bíró a népszerű (egyeseknek nem népszerű) Barak úr volt. A félidő végén az öltözőbe indulván így szólt hozzám: „No… no, mi van, mi van, Ondrókám? – De bíró úr… hát… – Nincs hát, Ondrókám, nincs hát. Amíg a Barakot látjátok, nincs baj… értitek? Csak focizni kell!”

A második félidőben aztán háromszor is megszólalt Gyula hegedűje, igaza lett a bírónak. A meccs után pedig a kocsmában akkorát mulatott velünk, hogy Gyula még az asztal tetejére is fölmuzsikálta Barak urat, ott táncolt a poharak és a korsók között.

 

Párviadal cimbalommal

Visszatérve a sikeres Fehér Akác-os évekre: az egyik szombat estén történt a következő élményünk. Báli mulatság volt. Jó társaság, jó buli, remekül érezte magát mindenki. A zene is jó volt, ők is jól érezték magukat, pláne, hogy a vendégek közül egyesek hordták és fizették a feleseket és a borokat. Gyula hegedűjén is sorakoztak a zöldhasúak. A cimbalomnál, ha jól emlékszem, Kálmán ült, és már nagyon odavolt szegény az alkoholtól. Gyula nem nagyon szerette, ha a cimborái lerészegednek, mert akkor minden őrá hárult. Mikor már látta, hogy a cimbist el kell távolítani a hangszertől, elkezdett még jobban, még gyorsabban játszani. De a cimbis tapadt rá, mint a bogáncs. Gyula még gyorsított, még gyorsabban húzta, már mindenki a zenekart nézte, a prímás és a cimbalmos párharcát, mert ez már harc volt kettőjük között. A cimbis úgy ütötte a húrokat, hogy alig lehetett látni a mozdulatait. Gyula pedig még rátett egy lapáttal. Őrület volt nézni őket. Azóta sem láttam és hallottam ilyen eszeveszett párviadalt. Egyszer csak a cimbalmos vánszorogva, dülöngélve próbált felállni, a cimbalomütőket kétfelé dobva és nyöszörögve, hogy „elég… vége”, ráborult a cimbalomra. Gyula pedig „no végre”, és csuromvizesen letette a hegedűjét. Döbbenet volt.

Hát ez volt Gyula. A maga szorgalmával és veleszületett tehetségével többet érdemelt volna, mint egy egyszerű falusi cigányzenész. A nyugdíjazásakor kapott kis díszoklevelén kívül nem voltak kitüntetései, emlékplakettjei, díjai, még elismerő szavakat sem nagyon kapott. Sokszor kihasználták egyszerű emberi jóhiszeműségét, hiszen számtalanszor éjjel tizenegykor vagy éjfél után egy, két órakor rángatták ki az ágyból, hogy muzsikálni kell. És ő ment.

Köszönöm Gyula családjának és azoknak az ismerősöknek, barátoknak a segítségét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a kis megemlékezés Gyuláról, a prímásról megjelenhessen. Mert ennyit mindenképp megérdemel.

Ondró Ernő írása

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!