Cs. Liszka Györgyi: Követeljük a sajtó szabadságát

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a polgári (!) átalakulás megindítója, az európai forradalmi hullám része. 

Somogyi Tibor felvétele

"Demokráciában az történik meg, amit megteszünk. Ha megtesszük, megtörténik, ha nem tesszük meg, nem történik meg. Diktatúrában gyerek marad az ember, megúszni akar és túlélni. Itt meg felnőttként kell viselkedni, szabad, felelős lényként. Nemcsak az állam van és a kiszolgáltatott egyén, hanem létezik a társadalom."

Esterházy Péter: Esti

Március 11-én a bécsi tanulóifjúság (mert mindig a tanuló, és mindig az ifjúság) petíciót nyújtott be a császárhoz, Pesten március 15-én a radikális ifjúság (mert itt meg mindig az a radikális, aki nem tűri a parttalan hatalmat) szerzett érvényt a 12 pontnak Mit kiván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés címmel, melynek első pontja: Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését. A történelemkönyvek szerint az 1848–49-es szabadságharc a magyarok leghíresebb háborús konfliktusa, csak a cári Oroszország szokatlan nagy erőkkel való katonai beavatkozásával lehetett legyőzni (mert itt mindig mindent orosz katonai beavatkozással lehet legyőzni). Gyakorlatilag 170 év elteltével itt állunk mi, leszármazottai annak az 1848-as forradalmi generációnak, és jobb esetben nagyítóval keressük a polgárt, de leginkább azt sem tudjuk, mit takar e fogalom. 170 év elteltével itt állunk, és már nagyítóval sem keressük a szabad sajtót, s a legtöbben azt sem tudják, mit takar e fogalom. A közszolgálatiság kormányszolgálatisággá vált olyannyira, hogy a nálunk is fogható tévécsatornák ez egy gazdához való hamis hűséggel csak egy szemszöget szolgálnak ki, félreinformálva, hangulatot, sőt elemi félelmet keltve. És hatásos a módszer, szegény idős nemeskosúti olvasónk például többször is megírta már az amerikai milliárdost felszólító enciklikáját, hajszálpontosan a magyar népnek nagyon sokba kerülő politikai hirdetések szólamában, és mivel az ilyet nem tudjuk közölni a Kopertában, szegény már mögöttünk is az amerikai milliárdost látja. Hogy jön ez a szerencsétlen idős ember ahhoz, hogy élete alkonyán ilyen hülyeségek miatt legyen kénytelen rettegni, félteni az életét, a gyermekei, unokái, asszonyai jövőjét. Mert ő más forráshoz nem jut, azt a közszolgálatinak nevezett reklámadót tudja fogni, és esélye sincs választani, eldönteni, kinek van igaza, neki nincs mi fölött gondolkodnia. És akkor 170 év elteltével szinte napra pontosan kivégeznek egy szlovák márciusi ifjat, egy újságírót, amiért ő abban szocializálódott, hogy a sajtó szabad, s mit ad Isten, előáll a szlovák kormányfő is a Soros-verklivel. És láthatjuk a szemünkkel, hallhatjuk a fülünkkel, hogy működik a wurlitzer, azóta itt is arról beszél mindenki, mint ott volt még nemrég, hogy hogy kerül a Soros az asztalra. Azok is, akik utálják a szlovák állam elnökét, és azok is, akik utálják Ficót. Ki méltatlankodva, ki röhögve, de mindenki erről beszél. Holott kivégeztek egy szlovák újságírót, és mindegy, hogy ki, külföldi maffia-e vagy hazai, politikai-e vagy üzleti, hogy egy tébolyult, egy ámokfutó-e, a feladat, hogy vállalni kell érte a felelősséget, és minden erőkkel, még a Sorosra fecsérelt idővel is meg kell találni és felelősségre vonni a tettest. Azért, hogy az ország, a térség népe ne félhessen – mit a bevándorló! – az itt lövöldöző bűnözőktől, hogy az újságírók ne félhessenek, s hogy az olvasók is tudjanak különbséget tenni végre újságírás meg terelés között. Mert azt például senki nem mondja, hogy Soros, az ENSZ vagy az UNESCO utasítására traktálnák a jónépet politikusfeleségek ordenáré dekoltázsaival, méregdrága báli ruhákból kibuggyanó hurkáiknak alapos leírásával, sőt, a történtek után van egy olyan gyanúm, hogy ezeket a lapokat is maguk a politikus urak támogatják a célból, hogy ne az ő tetteiken rágódjék a nép. Az istenadta.

Ám, ahogy Megyesi Gusztáv írta nem sokkal halála előtt a Népszabadság kinyírásáról: Ezek félnek. „A szemét, buzi, zsidó kommunistában semmi félelmetes nincsen. Tudjuk magunkról, amikor a képünkbe vágják, amikor a publicisztikáikban, a hozzászólásaikban nekünk címezve leírják. S nem is csak tehetetlen gyűlöletükben, igénytelenségükben írják. Ezek félnek. Félnek a szellemes mondattól, az iróniától, az egyik azért fél, mert nem érti, a másik azért, mert nagyon is érti. Nagyon félnek a nagyon írni tudó kollegáktól, rettegnek a jó írástól, s nemcsak azért, mert ők maguk nem tudják művelni, hanem mert a jó írás megsemmisíti őket, a hazugságaikat. Megszűnnek fontosnak lenni. Nemcsak az a veszélyes lap, amelyik napról napra leleplezi a csalásaikat, hanem amelyik ezt igényesen is teszi, számukra követhetetlenül. A butábbja nem ért belőle semmit, csak azt érzi, hogy meztelenre van vetkőztetve, és röhögnek rajta. Az is félelemmel tölti el őket, hogy ha a népek nem is látják ezt egyelőre, mert nem olvasnak, elbújnak a világ elől, előbb-utóbb s nagyon hamar mégiscsak tudomást szereznek mindenről, és akkor vége.” 170 év elteltével mit is kívánnak a közép-európai nemzetek? Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését.

Követeljük.