Marosz Diána: Nacionalistából magyarbarát

Néhány hónappal ezelőtt felhívott egy választékos modorú úriember. Szeretne jelentkezni a kórusomba. Megörültem neki, mert jó férfihangokból mindig hiány van. Az első próbán egy rózsával jelent meg. Hamar kiderült, hogy gyönyörű, erős hangja van, és nagyon gyorsan tanul. Azóta is lelkesen jár a próbákra. Egy idő után megkérdeztem, mégis honnan szerzett rólunk tudomást. 

Marosz Ajna felvétele

„Olvasom a blogodat” – mondta. Nem sokkal később kaptam tőle egy levelet. Mióta blogot írok, sok levelet kaptam szlovákoktól, köztük nagyon szívmelengetőeket is, de ez mindegyiken túltett. Megérdemli, hogy idézzem sorait (természetesen az engedélyével). Íme, egy zsolnai szlovák vallomása egy budapesti magyarnak.

„Személyem jelentéktelen példáján keresztül szeretném illusztrálni, hogy van remény a változásra. Gimnazista koromban, amikor te beleszerettél a szlovák nyelvbe, én éppen kemény nacionalistává értem. Nem is tudod elképzelni, milyen irányban nevelte az én nemzedékemet az iskola és a média. A csehszlovák kommunisták, annak ellenére, hogy formailag a proletár internacionalizmust deklarálták, minden eszközt felhasználtak céljuk eléréséhez – még az (amúgy is létező) nacionalista gyűlöletet is. Ezért a szlovákokat a magyar nemesség áldozataiként tüntették fel. Persze, ezek a nemzeti sémák már jóval a kommunista hatalomátvétel előtt is jelen voltak, de a kommunisták ebből igen hatásos mítoszt tudtak gyártani. És bár a rendszer azóta megbukott, e gyűlöletet szító mítoszok szívós gyökerűnek bizonyultak.

Én antikommunista családi neveltetésem ellenére sem úsztam meg személyes fejlődésemben a nacionalista »dzsihád« korszakát. 1990-et írtunk, 17 éves voltam, és be akartam lépni az SNS-be. Részt vettem az általa szervezett magyar- és csehellenes demonstrációkon. Idővel azonban kijózanodtam, főleg amikor kezdett megmutatkozni, a szlovák nacionalisták erkölcsileg mennyire mélyponton vannak. Bár nem szűntem meg szeretni a nemzetemet és a kultúrámat, elkezdtem berzenkedni a nacionalizmus ellen, s a fejemben fokozatosan leromboltam a nyolcvanas évek iskolarendszerében magamba szívott mítoszokat.

Azon kívül, hogy a nacionalizmus erkölcsi szempontból buta, hazug és rossz, a magyarellenes érzelmek elutasítására még egy okom van. Tudom, hogy nincs meg a kellő műveltségem, időm és eszközeim ahhoz, hogy mélyebben és igazabban megismerhessem nemzeteink történetét, mégis szükségét érzem (sőt kötelességemnek tartom), hogy megtudjam – legalább részben –, hogyan éltek az őseim, milyen kultúrát és civilizációs értékeket igyekeztek kialakítani, miben hittek. És, őszintén szólva, minél jobban igyekszem megismerni a múlt nyomait hazámban és nemzetemben, annál jobban tudatosul bennem, milyen mély kapocs köt össze bennünket – Szent István koronájának alattvalóit. Bizony nem tarthatok én Szlovákiában idegennek egyetlen magyart sem. Még Észak-Szlovákiában sem.

Ugyanúgy, ahogy hazámnak tartom Szlovákiát, tisztelem szlovák őseim hazáját, a történelmi Magyarországot is. Egyébként valószínűleg mindketten ismerjük a keserű terminológiai ellentmondást a szlovák és a magyar nyelv között a latinul Regnum Hungariae-nek titulált ország elnevezését illetően. Remélem, egyszer ebben a kérdésben is megértőbbek leszünk egymás iránt.

Aztán itt van még egy dolog: a határok. Itt nagyon szembe megyek az árral, de szégyellem magam azért, amit a nemzetem képviselői tettek 1920-ban. Talán személyes sérelmeik, melyeket nekik az államhatalom 1918 előtt okozott, igazolhatják őket. De éppen ezért túlságosan is jól tudták, micsoda jogtalanság, ha az ember nemzetiségi és nyelvi jogait sárba tiporják. Miért akarták megszerezni Dunaszerdahelyet és Komáromot, amikor ezekben a városokban 90 százalék magyar élt? Nem értem. Tudom, hogy nem tudok változtatni ezen, de akkor is sérelemnek érzem. Nem kellemes, hogy ezt a sérelmet az én nemzetem okozta, s ma is makacsul kitart jogtalan intézkedéseiben.

Kedves Diána, nagy szükségünk van rád éppen itt, Zsolnán – hogy megismerhessük valódi identitásunkat, és rátaláljunk a megbékélésre.

Tiszteletteljes üdvözlettel: X.”

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!