Szászi Zoltán: Odavan a mulatság

Néhai öregek mondták nekem egykor – bő négy évtizede már ennek most lassan –, hogy látod, te gyerek, még alig, hogy leszedtük a karácsonyfát, máris elszaladt még a farsang is utána! 

Somogyi Tibor felvétele

Aztán arra biztattak, hogy már akkor nagyböjt kezdetétől, húshagyókeddtől tedd le, fiam, a szalonnát! Megint leshető a pataknál a fűzfa, mikor lesz már rajta friss barka. Mert ugye a régit, azt még sokan megőrizték, és a tavalyi virágvasárnapján meg is szentelték. Most abból lesz a korom, amivel hamvazószerdán keresztet rajzolnak a homlokokra. De nem mellesleg a régiek azt is hozzátették, hogy míg e világon élsz, ne csak szomorkodj, mulatozz is, kedved, módod szerint kiélvezve a farsangnak minden jókedvét! Csak ne hivalkodj se vagyonnal, se mással, mert minden mulandó! Érdemes farsang végén, a nagyböjt előtt elgondolkodni ezen a mulandóságon. Szelíd jókedvet megőrizve, várni már óvatosan a tavaszt, a jövőt, az újjászületést, lélek megtisztulását.

Jó tudni, azok a néhai egyszerű emberek, gyerek- és fiatalkorom tanúi milyen tisztán, normálisan, egyértelműen gondolkodtak még akkor régen. Úgy is cselekedtek. Ha volt az egyiknek, ha tellett, ha jutott, ha megtehette, segített a másikon, ha az megszorult valamiben. Kinek mije volt, azzal. Ki munkával, ki jó szóval, más tanáccsal, nagylelkű ha tehette, ha kellett, akár még pénzzel is. De szinte mindenki tettel, cselekedettel, jó szándékkal fordult a bajban levőhöz. Ellenszolgáltatást, hírverést nem gerjesztve és kívánva, egy emberi kézfogásnál, tiszta szívvel kimondott köszönömnél többet el nem várva. Szinte láthatatlanul estek meg azok a jó cselekedetek. S ha megtörténtek, akkor a hírükkel a néhaiak nem rohantak a helyi rádióba, újságba, televízióba, hogy dicsekedjenek vele. Ha már a jót cselekedték, nem hivalkodtak, kevélykedtek vele. Nem úgy, mint mostanában, amikor még tett sehol, de híre már messze jár! Nem való ez rendes embernek, meg amúgy is még a főbűnök közt is ott van a kevélység!

Mert akkor még más emberek lettek volna? Volt olyan, hogy közösség? Hát ezt is mondhatná a mai ember, így is magyarázhatná, no de a mai embert mi akadályozza meg a közösségépítésben? Saját magán kívül.

Sokadszor is, megint felbukkant bennem egy közelmúltbeli esemény kapcsán az egyik legnagyobb gömöri mecénás nem elégszer, még mindig nem elégszer elmondott jelmondata: Non videri, sed esse – azaz nem látszani, hanem lenni! Kell-e mindig látszani, kell-e állandóan láttatni magunkat? Vagy elég lenne a dolgokról akkor beszélni, mikor már azok megújultak, elkészültek, helyükre kerültek, működnek? Hogy ezt várja el a mai kor? Hogy ilyennek kell lenni, mert másképpen nem viszi az emberfia semmire sem? Biztos?

Reggel egészen reménykeltő már látni a pirkadó nap elé veres csíkként fekvő felhőket, és este is hosszabban nyúlnak már az udvaron az árnyak. Kérdés, hamvazószerdáig, mely idén Bálint napjára esik, megpattannak-e a fűzfákon a rügyek. Tél után, sár után ki kell takarítani a templomot is, a házat, az otthont is, meg a lelket, az elmét is. Erre jó a böjt! Hat héten át tisztulni, kiseperve a gonoszt a lélekből, beengedve a megtisztító jót, az üdvözítő emberséget a kitakarodott rossz helyére. Nem hivalkodva, nem gőgösen, nem hiún, nem kérkedve. Nem látszva csupán, hanem valóban létezve.