Népviseleteink lelki szemmel

Vajon hányan tudjuk, hogyan öltözködtek egykor azon a tájon, ahonnan származunk, miképpen fonták a lányok a hajukat, milyen kendőt kötöttek az asszonyok?

Pálinkás Eszter felvétele

A régi viseletet ma szinte kizárólag a népdalkörök és tánccsoportok tagjai öltik fel, s aki nem érdeklődik iránta, nem is ismeri. Pedig nagy kár, mert nálunk is ahány település, annyifajta szoknya, pruszlik, lajbi, párta és főkötő. Egy fiatal komáromi fotós, Pálinkás Eszter ezért gondolta úgy, hogy sorozatot készít Szlovákia magyarlakta településeinek népviseletéről.

 

Ellopni a pillanatot

Eszter Budapesten fotóstanfolyamot és több online kurzust is elvégzett, s ma már fő foglalkozásának tekinti a fényképezést. Tájképekkel kezdte, ez a kedvtelése tulajdonképpen a természet iránti szeretetéből ered. „Először a kis digitális fényképezőgépemmel rögzítettem, ami tetszett: egy sétáló őzet, egy szép virágot. Később egyre több barátom kérte, hogy róla is készítsek felvételt. Igyekeztem úgy megörökíteni őket, ahogy a lelki szememmel láttam, és azt tapasztaltam, hogy tetszik nekik. Talán ekkor éreztem meg ösztönösen, hogy ez az én utam.”

A fiatal lány azóta is a lelki szemével fényképez, az esztétikum a legfontosabb számára, és azt vallja, hogy mindenkiben valami szép. „Van, aki elmondja, mit szeret magában, mások rám bízzák, hogy fedezzem fel. Az ilyesmi mindig nagyon érdekes kaland, ezért is a kedvencem a portréfotózás. Szeretek elbeszélgetni azzal, akit fényképezek, érdekel, mit kedvel magában, és milyennek látja magát. Természetes közegben, kint a természetben a legjobb fényképezni, vagy amikor az emberek teljesen belefeledkeznek abba, amivel foglalkoznak, megfeledkezve rólam, hogy én is ott vagyok a gépemmel. Arra törekszem, hogy ha lehet, olyan legyen a kép, mintha csak véletlenül kaptam volna el a pillanatot. Ezért sem kedvelem a nagyon kitalált és beállított esküvői felvételeket, amelyeknek semmi közük a menyasszony és a vőlegény személyiségéhez, kapcsolatuk történetéhez. Ha esküvői fotózásra kérnek fel, akkor is inkább portrékat készítek, vagy olyasmit, ami nagyon jellemző a párra – ha például motoroznak, mint az egyik barátnőm, akkor menyasszonyi ruhában is nyugodtan felülhet a motorra, mert ez ő. Viszont ha olyan menyasszony ül talicskában, aki egyébként azt sem tudja, mire való a talicska, vagy a pár csak egy kép kedvéért utazik el Párizsba az Eiffel-toronyhoz, azt művi poénkodásnak tartom.”   

 

Régi ruhák a ládafiából

Eszter azt mondja, nem nehéz megismerni a fotóalanyokat, csak érdeklődni kell irántuk. Ez minden témára érvényes, a népviseletre is, amelyről most fényképsorozatot készít. A szlovákiai magyar települések népviseletét szeretné bemutatni autentikus környezetben, amennyire lehet, olyan természetességgel, ahogy régen is viselték ezeket a ruhadarabokat. „Egy sorozatot képzeltem el, amely népszerűsíti a hagyományainkat. Településről településre változik, hogyan alakul a fotózás. Muzslán például egy régi gangos házban dolgoztam, az udvaron tyúkok kapirgáltak, olyan volt a hangulat, mintha száz évet visszamentünk volna az időben. De fényképeztem népviseletet modell lányokkal is, ott inkább a ruhán volt a hangsúly” – magyarázza a fiatal művész, akinél ma már sorra jelentkeznek azok a települések, amelyek szeretnék megörökíttetni a népviseletüket. „Egyre többen írnak, és mindig nagyon örülök, ha valóban eredeti, százéves ruhák kerülnek elő a ládákból. Ezeknek a ruháknak lelkük van, a lányok is másként viselik, mint a most varratott másolatokat.”

 

Portrék hajléktalanokról

A sorozatból Eszter kiállítást, később könyvet is szeretne. Emellett a komáromi hajléktalanokról tervez portrésorozatot, amelyet az élettörténetükkel együtt mutatna be. „Azt akarom érzékeltetni, kik voltak, mit éltek meg, mielőtt ilyen mélyre jutottak, mert szerintem ez bárkivel megtörténhet. Komáromban több hajléktalantanya is van, a városban nagyon sok otthontalant lehet látni. Rendszeresen találkozom egy kb. negyvenéves férfival, aki mindig úton van, ha esik, ha fúj. Többször gondoltam már, hogy megszólítom, mert érdekel a sorsa, és azt hiszem, nála is, meg a többieknél is volt egy határ, amikor feladta. Ez a határ érdekel, mert ennek az átlépésén múlik minden.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg