Szóló női hangra, csellókísérettel

Marosvásárhelyről indult, a tudásvágy Nyugat-Európába repítette, a szerelem pedig Pozsonyba. Itt alapított otthont, családot. Igaz, hozott magával egy sokkal régebbi kapcsolatot is. A cselló szerelem volt első hallásra. Törékeny alkata, védjegyének számító mosolya határozott, tudásvággyal, szorgalommal megáldott egyéniséget rejt. Amibe belevág, abban igyekszik tudása legjavát nyújtani. Kevesebbel nem elégszik meg. Ízig-vérig zenész. Már a hangja is csupa muzsika. Apró, vidám csengettyűk csilingelnek benne. Kovács Orsolyával, a Szlovák Filharmónia csellistájával beszélgettünk.

Kovács Orsolya csellóművész

Zenei tanulmányait szülővárosában, Marosvásárhely Művészeti Líceumában kezdte, majd a Kolozsvári Zeneakadémián folytatta. Külföldi tanulmányait Luxemburgban és Hollandiában végezte, ez utóbbi zeneakadémiáján szerzett magiszteri diplomát. Csellistaként egyebek mellett a saarbrückeni operában játszott. Jelenleg a Szlovák Filharmónia szólistahelyettese.

 

 

Az otthonról mi jut először eszedbe?

Hogy ma már kettő van. Amikor készülődünk Erdélybe, akkor megyünk haza, s ha Pozsony belvárosából Pozsonypüspökire indulok, akkor is hazamegyek. Az egyik a saját magam teremtette otthon, a másik pedig, ahol a gyökereim vannak.

 

Beszéljünk egy kicsit a gyökerekről! Mit őrzöl az erdélyi otthonból?

A gyerekkorom Marosvásárhelyhez köt. Egész nyarakat töltöttem a nagymamámmal, aki nagyon szigorú tudott lenni, főleg az evés kérdésében. Ezt most gyakran visszapörgetem, mert a fiaim is rossz evők. Barátságok mára kevésbé kötnek Vásárhelyhez, az ismeretségek felhígultak. A családom ott él, értük járunk vissza, s azért, hogy a gyerekeimnek is legyen kötődésük az otthonomhoz, a rokonságomhoz. Egyre inkább vonz az erdélyi természet, az emberek egyszerűsége, nyíltsága, a vendégszeretetük. Az emberi értékek erősen megvannak még Erdélyben. Ezek miatt szeretek visszajárni.

 

Gyerekként erre...

... nem figyeltem fel. Ha az ember benne él egy környezetben, sok minden felett elsiklik a tekintete. Egy gyerek amúgy is teljesen másként szemléli a világot. De az itt élőkkel is előfordul, hogy számos jó dolgot nem vesznek észre. Hajlamosak vagyunk csak a negatívumokat látni és egyfolytában azokat szajkózni.

 

Kislányként mi kötött le?

Gyakoroltam, 8-9 órákat naponta. Tízévesen kezdtem csellózni. A tanító nénim figyelt fel arra, hogy jó a zenei hallásom. Harmadikos voltam, ő épp nyugdíjba készült, és szólt a szüleimnek, hogy nem mindennapi, ha valaki szépen, tisztán énekel, és ha már amúgy is tanító nénit váltok, próbálják meg, felvételizzek a zeneiskolába. Ez Romániában nem iskola utáni tevékenység, mint itt, hanem speciális alapiskola, az általános tantárgyak mellett zenei képzést is nyújtanak. Reggel bementem az iskolába, és előfordult, hogy este nyolcig ott voltam.

 

Te választottad a csellót, vagy a cselló téged?

Édesanyám óvótanító-képzőbe járt, mindenkinek kell egy hangszeren játszania, ő a csellót választotta. Néhány évig csellózott az óvótanító-képző mellett, később pedig úgy gondolta, egyik lánya játszhatna a hangszeren. Mivel én voltam az idősebb, én kaptam a nagyobb hangszert. A húgom hegedülni tanult, mert még csak elsős volt.

 

Nem tiltakoztál?

Sírtam egy kicsit, mert nem tudtam, mire ad anyukám, nem ismertem a csellót. A hegedűt igen, és irigyeltem a húgomat. De amikor megláttam és főleg meghallottam a karácsonyra kapott kazettán, hogyan szól a cselló, egyértelmű volt, hogy jó választás, azonnal megtetszett. Nem kellett noszogatni, hogy gyakorolj, fiam, magamtól is megtettem.

 

Meg sem fordult a fejedben, hogy gyakorlás helyett jó lenne valami mást csinálni?

Nem, mert a cél ott volt a füleim előtt: még mindig nem elég jó, még mindig nem szól elég szépen. Persze kicsit ideges voltam, ha nem úgy szólt a hangszer, ahogy elképzeltem. Akkor kis időre letettem, ittam egy pohár vizet, s folytattam. Ez amolyan csiszoló munka.

 

Ezek szerint már fiatalon maximalista voltál.

A mai napig azt mondom, inkább ez segített a pályán, nem a tehetség. A tehetség csupán egy szikra. A szorgalom az, ami profizmushoz vezet, nem fordítva.

 

A családból hoztad ezt a céltudatosságot?

Épp hogy olyan neveltetésben volt részem, hogy semmilyen nyomás nem volt rajtam. Nekem teljesen természetes volt a tanulás. Egyszerűen szégyelltem magam, ha valamit nem tudok. Ez így van a mai napig.

 

Miért lehet szeretni a csellót? Mitől különleges?

Nagyon közel áll az emberi hanghoz. Nagyjából azon a hangmagasságon szólal meg, amelyen énekelünk.

 

Milyen a viszonyod a hangszereddel?

A szüleim annak idején azzal indítottak útnak, ők nem lesznek képesek anyagilag támogatni, gondoljam át, ha folytatni akarom. Van egy saját csellóm, amit saját fáradozásom árán vettem, az ösztöndíjamból spóroltam össze rá a pénzt, ezért nagyon megbecsülöm, büszke vagyok rá. A filharmóniától most kaptam egy mesterhangszert, az 1700-as években készült. Azt szoktam mondani, ha ezt a csellót kaptam volna rögtön a kezdetekkor, ma másképp játszom. Egy jó hangszer inspirálja az embert. A hangminősége is más, és hihetetlen könnyedséggel lehet játszani rajta.

 

Voltak zenészek a családban?

A tágabb családban igen. Van egy balerina nagynénim, a férje operazenekarban volt oboás. Ők is biztattak, és éltették bennem a zenészi pálya iránti vágyat. A kommunizmus idején külföldre is eljutottak. Nekem akkoriban nagy dolog volt a perspektíva, hogy ha jól fogok játszani, eljuthatok külföldre. Szeretek utazgatni. Elkezdtem csellózni, négy évre rá bekerültem a diákzenekarba, és rögtön mentünk turnézni Magyarországra, Hollandiába. Számomra ez is olyan élmény volt, ami hajtott tovább.

 

Kitűztél egy célt magad elé, hogy zenészként mit szeretnéd elérni?

Érdekes mód soha nem a szólista élet vonzott, zenekarba szerettem volna bekerülni. Vannak, akik ezt alulértékelik, én nem. Hatalmas a zenekarra íródott zeneirodalom, ezt akartam megismerni, részese lenni annak, hogy sok ember hoz létre valamit, csapatmunkában.

 

Könnyen találtál munkát?

Amikor Pozsonyban megtudták, hogy Bálint hazatért, elhalmozták ajánlatokkal. Nekem még egy jó darabig várnom kellett, hogy újra zenélhessek. Így kerültem nyelvi lektorként az Új Szóba. Ez sem állt távol tőlem, mert a nyelvészet, a szép nyelvhasználat fontos téma nálam. Közben persze keményen gyakoroltam, és végül sikeresen felvételt nyertem a Szlovák Filharmónia megüresedett csellista állására.

 

Így újra egy helyre kerültetek Bálinttal. Házaspárként milyen egy zenekarban játszani?

Egymás mellett is ülünk. Eleinte mindenki azzal ijesztgetett, hogy majd meglátjátok, megeszitek egymás idegeit, mert a munkahelyen sem lesz egymástól nyugtotok. Nálunk ez nem így sült el. Hálásak vagyunk azért, hogy együtt dolgozunk, mert otthon a gyerekeink annyit beszélnek, hogy egymással alig tudunk szót váltani. A próbafolyamat során van egy-egy fél óra szünetünk, nyugodtan megbeszélhetjük, mit kell elintézni, elmegyünk kávézni vagy megebédelünk és közben beszélgetünk.

 

Sokáig tartott, míg megszoktad Pozsonyt?

Marosvásárhely 750 km-re van. Aki Kassáról költözik Pozsonyba, ugyanezt éli meg. Nagyjából mentalitásban is ugyanez a földrajzi távolság, úgy érzem. Azért sem volt trauma a váltás, mert nyugat-európai kitérővel érkeztem ide. Kisvárosból származom, ezért nem tudtam volna elképzelni az életem Párizsban vagy Budapesten. Az tetszett Pozsonyban, hogy bár főváros, nincs az a riasztó hajtás, meg lehet teremteni bizonyos vidéki fílinget is. Mivel itt is nemzeti kisebbséghez tartozom, ez amolyan provinciális hangulatot teremt: végigmegy az ember az utcán, és szinte az összes magyart ismeri. Mint amikor anno kimentem Vásárhely főterére, és mindig szembejött egy ismerős.

 

Tehát most már itthon érzed magad Pozsonyban.

Úgy érzem, Pozsonyban is, Püspökin is befogadtak. Volt ugyan vallási szempontból egy kis választófal: én református vagyok, Bálint katolikus. Eleinte megengedhettük magunknak, hogy eljárunk mindkét közösségbe, de világos volt, hogy a gyerekekkel ezt nem lehet majd folytatni. Mivel őket katolikusnak kereszteltük, igyekeztünk a katolikus közösség felé nyitni. Püspökin nagyon jó kis közösség van. A szlovákok és a magyarok is nagyon befogadóak, nyíltak. Sikerült egy olyan közegbe kerülnöm, ahol vallásilag is jól érzem magam, mert ez is fontos számomra. Úgy érzem, megvan a szerepem a helyi közösségben is. A Ringató programot átvetítettem a szlovák népdalokra, szlovák mondókákra, és apró gyerekes anyukákkal foglalkozom, énekelni tanítom őket. Nagyon kevés anya énekel mostanában a gyerekének, pedig ez is sokat segít a fejlődésükben.

 

Ma már két kisfiú édesanyja vagy. Az anyaság mennyire változtatta meg az életedet?

Egy időre háttérbe szorította a csellózást. Szeretem a gyerekeket, tudtam, hogy az anyaság teljes mértékben kitölti majd az életemet. A gyerek figyelmet igényel, és meg is követeli. Mind a két gyerek születése után jó egy-másfél évig hozzá sem nyúltam a hangszerhez. Az első anyaságim alatt attól féltem, elveszítem a zenei tudásom, elkényelmesednek azizmaim, mint az edzéssel leálló sportolóké. Mind a két gyerek születése után másfél évvel, amikor láttam, hogy kicsit önállósulnak a fiaim, a nagyszülők segítségének hála félállásban visszamehettem dolgozni. Teljes állást nem vállaltam volna, mert anyaként az ember tudja, hogy valaki rá van utalva. Ezt persze nem korlátozásként éltem meg, hanem csodás lehetőségként. Az anyaság újabb kaput nyitott az életemben, egy következő tanulási folyamatot. A gyermekpszichológia révén betekintést nyerek abba, mi minek a következménye. Közben én is sokat tanulok, mert a gyerek tükröt tart elém.

 

A fiaidnak milyen a viszonyuk a zenéhez?

Jó a zenei hallásuk és a ritmusérzékük. Ágostont most az ütő-dallamhangszerek vonzzák, mint a xilofon vagy a marimba. Az egyik kollégánk vállalta magánúton az oktatását, jövőre pedig zeneiskolába szeretnénk íratni. Gergő még csak hároméves, de minden hangszert, amit a kezébe vesz, megszólaltat, legyen szó mini hegedűről vagy furulyáról.

 

Ha lehetőséged lenne rá, mit „importálnál” ide Erdélyből?

Talán azt az emberséget, ami az erdélyiek lelkéből fakad. Hogy közösséget alkotnak, figyelnek a másikra, segítik egymást. Ez az, amit itt kevésbé tapasztalok. Egész Nyugat-Európában kiveszőben van ez a fajta egymásra figyelés. Eleinte itt is bizonyos távolságtartást tapasztaltam. Hiába vagyok magyar, amíg nem ismertek az emberek, nem nagyon közeledtek hozzám.

 

Közeledik az év vége, a leltározás, számadás ideje. Mit hozott számodra 2017?

Ez az év a befelé fordulás, a lelki ügyek rendezése volt számomra. Januárban meghalt apukám. A halállal mostanáig nem igazán foglalkoztam. Úgy gondoltam, van még rá időm. Persze a halál mindig felkészületlenül éri az embert. Nekem az volt a nagyobb sokk, amikor megtudtam, hogy apu gyógyíthatatlan beteg. Ez az a pillanat, amikor rászakad az emberre, hogy most merre dőljön. Van, aki ilyen csapástól kétségbeesik. Én megpróbáltam elfogadni, hogy ennek így kell lennie, ez Isten döntése. Úgy érzem, megerősített ez a veszteség. Sikerült talpon maradnom. Kesergés vagy magamba roskadás helyett kegyelemként élem meg, hogy ő lehetett az apám. Hálás vagyok azért, hogy életet adott, hogy míg lejárt az ideje, együtt lehettünk és annyi mindent tanulhattam tőle.

Mislay Edit

 

A teljes interjú az Új Szó Nők mellékletéban jelent meg