Janković Kincsi Dóra: Csuromvíz kacsaszőr

Hogy a hullalé ne folyjon bele az ivóvízbe, ezért temetkeztek a régiek a dombokra, hegyekre, fel, fel, minél feljebb, csak nyomták ki az eget a helyéről, nyomták bele a fényt a földbe, pusztuljon. 

Szabó Eszter fotója

Magyarázza, rólam meg már izzad le a kacsaszőr kabát, közben meg a hideg is, de baktatunk föl a belgrádi temetőben centralno groblje, így mondják. Virágok meg a gyertya nálam, az ötdináros, mert az fér bele a tartóba, mindenképpen az ötdinárosat vegyem, mert a tíz az már nem, az semmiképp, ja meg a hátizsák, nála a prakticája, de még átveszi a virágot, nem, nem, elbírom, de ragaszkodik.

A tetejéről bámulok le lihegve, és bármit is nézek, az a bármi ki van fordítva, ikerkémények füstje alatti sírtenger üledékes medre. Megtalálom Trkljét, ő az igazodási sír a térképen, amit apám rajzolt egy bor meg egy sör között a bécsi henteskocsmánkban, na, innen kell kilencet kiszámolni, de hogy tőle lefelé vagy felfelé kettővel, arra nem emlékszem, és kezdeném keresni a papát, nem találom, összeveszünk, hogy segítsen már, csak itt fényképez, de hogy a cirillikát se érti, azt se tudja, mit keressen. De abban a villanásban sebald dézsából zúdítja ránk a megsemmisülés orkánporát, és eltörik az esernyő, és ordít velem, hogy futás, és futok, a mega volume miss baby roll mozgó stigmaként folyik le a nyakamon, és nem akarok menni, de ordít, csak szavakat hallok, villámcsapás, tüdőgyulladás, futás.

Már a buszon ülünk a csupavíz mindenben, nyomornegyedek sikátoros utcái. Nem szólunk egymáshoz, komfortzónán túl olyan bunkó, hogy már ilyenkor csak hallgatok. Nem tudni, ilyenkor azért utál, mert mindene vizes, vagy azért, mert nekem meg nem kottyan meg. De levegőt nem kapok, tünete ez annak, amikor rohan a pánik meg, és tudom, hogy nincs idő, hogy vissza kell menni, mert apa tudja, hol van, és lerajzolta, és nekem adta, és ha nem találom meg most a deda Simát meg a papát, apát se fogom megtalálni egyszer ugyanilyenkor, és nem lesz senki, aki megmondja, hogy hányat számoljak ki a trkljétől jobbra vagy balra, és már nincs levegő, megfogja a kezem, és majd leránt a buszról, és dacból visz előre, haragszik, visz és megyünk.

Amikor kijövünk abban a néhány szaros száraz göncben, amikre majdnem futotta, még mindig folyékony üledék tesz minket a sötétben semmivé, hirtelen foglalta el a füst helyét, amikor a karórámon eggyel több lett, mint a mobilján, és tudom, hogy vége, hogy ez most nem egy kudarc, ez sokkal rosszabb, de megfogja a kezem, a kezet, amit nem érint és nem simít és nem ölel, a kezet, amit visz előre, amit visz mindig, és nincs apelláta, hogy koromsötét, hogy eső, mászik fel és másztat fel engem is a dantei szörnyre, és vizes az élet, de vizes a halál is, és visszalopjuk a virágot, a virágot, aminek egy évszázados szerb katona szobra állított védősáncot egy belgrádi vihar örök emlékére, mobil fényével gázolunk ott, ahol a Duna összefolyik a Szávával, csak kifordítva, nyomjuk az eget elfelé, nyomjuk, nyomjuk.