A mi Talamon-díjasunk

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága pénteken, október 27-én Galántán tartotta Őszi Írófesztiválját, melyen már hagyományosan átadják az Arany Opus Díjat. 

Somogyi Tibor felvétele

Ezt a társaság jeligés pályázatára beérkezett legjobb mű szerzője kapja egy háromtagú szakmai zsűri értékelése alapján. Idén Grendel Lajos, Mizser Attila és Szászi Zoltán döntése hozta meg a végeredményt, mégpedig külön vers és próza kategóriában. Az előbbi Arany Opus díjasa Baka L. Patrik, a prózáé Forgács Péter lett. Itt köszöntötték a kilencvenes évek elején megjelent emblematikus mű, az illatában is a címet támogató Az ibolya illata idén hatvanéves íróját, Farnbauer Gábort. És rendhagyó módon, idén nem tavasszal és nem Diószegen, hanem éppen itt adták át a prózai teljesítményért járó legnagyobb hazai magyar elismerést, a Talamon Alfonz-díjat. Mégpedig a Vasárnap szerkesztőjének és közkedvelt szerzőjének, Veres Istvánnak, akinek irodalmi munkásságát Szászi Zoltán, ugyancsak közkedvelt szerzőnk méltatta. Ezt most Önök is elolvashatják:

 

Laudáció Veres István Talamon-díjához

Mint írod remek legfrissebb könyvedben, kedves Veres István, bizony Széchenyi István csak jobb szeretett a Dunában úszni, mint politizálni. Hát igen, a legnagyobb magyar megtehette alkalmasint, hogy lazított kissé, ám mégis csak kellett neki utána politizálnia. Már, mint tudom, te is inkább kénytelen vagy az újságírásnak a Móra Ferenc-féle ólomszérűjén a napi betűkaszálgatását végezni, mint az irodalom virágos tündérkertjében való passziós sétálgatást. Hát mit lehet tenni? Más egyebet nem tudok neked ajánlani, kedves Pistám, mint azt, ha lehet, gyakrabban hadd el az ólomszérűt, s tévedjél te be, sőt maradjál annak az irodalomnak, annak az illatos, virágos tündérkertnek a lakója! Mert ott neked, lásd barátom, babér terem, s abból font koszorú, mit magas homlokod díszére most itt a kollégák meg szeretteid jelenlétében felhelyezünk, ha képletesen is. Nyugi, méretet vettünk, nem fog szorítani! Nyakadba se esik!

Nos, hát Talamon Alfonz-díjas lettél, barátom! Micsoda öröm ez! Mert bizony mondom, megérdemelten lettél az. E díjat Diószegen, a névadójának szülővárosában szokás átadni, mégpedig május hónapban, idén – bizonyos csúszások miatt és remélem csak kivételesen – egy nyúlugrásnyival odább, Kodály városában, Galántán esett meg a ceremónia, e hűvös őszben.

Pistám! Már azt sejteni, azaz mit sejteni, eleve tudni lehetett a Galvánelemek és akkumulátorok szikrakisülésekor, hogy itt, jelentkezésednél nem akármilyen tehetséggel megáldott ember nyitott be az irodalom nagy szalonjába! Már ezután a nagy antré után elegánsan formanyelvet öltöttél az egészre, és okos személődőként kissé oldalt állítottad be magad, amit szerintem persze csupán a rálátás másságának érdekében tettél, s így írtad újabb könyved. Így került az olvasók elé a Dandaranda – Szerelem, biztonság, kutyák fogalmakkal megtámasztva egy regény. Elvonatkoztatott érzelmekkel operáltál. De még hogy! Te ebben a második kötetben egy különleges hangvételű, modern prózát alkottál. Egy eddig kinyitatlan ablakot tárva fel, amelyen át korosztályod, a rendszerváltozás után öntudatosodottak szocializálódási folyamatára látni. Például arra is: a gondolkodó és alkotó korosztály mellett az anyagi szinten vegetáló, teljesen hétköznapi és panelgondolkodású emberek vágyai, álmai, gondolatai, élethelyzetei, érzései is éppen olyan érdekesek lehetnek egy jól megírt irodalmi műben, mint a hipermagas intelligenciájú lényeké. Már kezdetektől fogva rendkívüli nyelvi leleménnyel vágtál bele az írásba, de hiszen ezt már mondtam is. Megdöbbentettél, elkápráztatattál, már-már elhittem neked még a dédelgetést is, hogy micsoda szép ez, aztán visszakézből meg adtál egy akkora sallert, hogy Proust adta a másikat. Hol megforgattad a gyomromat, engem remekül mulattatott, amikor polgárt bosszantottál. Azt kell, hogy mondjam, az idei Talamon-díjas alkotó írónak a nagyvonalúsága azt mutatja nekem: nyitottság kell, nyitottság a másságra, a kicsit szokatlanra. Meg alapos figyelem az egykoriakra, akiknek életét, mint egy szentírást olvassuk, pedig á, dehogy, az élet nem szentírás, még a legnagyobb magyar élete sem az. (…) Kedves Veres István, kedves friss Talamon-díjas írónk! A díjadat viseld büszkén, légy el egészséggel, koccints rá, és ránk is jó borral nagy pincejárásaid idején, és alkalmasint mártózz meg a Dunában, mint Széchenyi. Aztán el ne feledd, az újságírásos ólomszérűről csak át kell alkalmasint kicsit magadat gardírozni az irodalmi tündérkertbe!