Feketetón mindennek van ára

Táskát nem viszünk, úgysem akarunk venni semmit. Megvan nekünk mindenünk, ami meg hiányzik, úgyis megrendeljük majd interneten, a futár kihozza. De azért nézzünk már el a feketetói vásárra, hátha találunk tordai birkasajtot, szilágysági feketeribizli-szörpöt, mócvidéki bőrmellényeket, használt Matchbox-baggert, bambuszbiciklit vagy hosszú nyelű fejszét a Szigethegységből.

 

„Én negyven éve járok ide, de ilyen régebben nem volt soha, hogy új ruhákat vagy cipőket árultak volna” – mondja Sándor bácsi Nagyváradról. Feleségével régi porcelánt, poharakat, üvegeket és kancsókat árulnak egy földre terített lepedőről. „Ilyenekből itták régen a kocsmákban a pálinkát. Emezekből meg a bort – mutat néhány széles aljú, leginkább kémcsőre emlékeztető üvegecskére. Egyhetes a vásár, régen hétfőn volt az állatvásár része, tehenek, lovak, birkák, baromfi. De ez már nincs – teszi hozzá. – Mi a baj azzal a pohárral? Törött a széle? Hát tudja, a pakolásnál megtörténik.”

 

Egy hét sátorban

A vásár mindenesetre most is hétfőn kezdődik, kijelölik a helyeket, az árusok pedig itt alszanak, autókban vagy sátrakban. Egy másik árus arra panaszkodik, hogy nem aludt semmit egész éjjel, mert erős volt a szél, és tartani kellett a stand ponyváját, el ne vigye. A legtöbb ember szombaton és vasárnap jön. Aki a ritkaságokat keresi, már szerdán benéz, aki alkudni akar, az inkább vasárnap, hisz az utolsó napon már mindenki meg akar szabadulni mindentől. A vásár helyszínét oszthatatlan közös területként adományozta Mária Terézia a helyi lakosoknak, szóval eladni nem is lehetne. Legalábbis Sándor bácsi szerint.

Talán a helyiek közül sem tudják sokan, hogy ez Európa egyik legrégebbi folyamatos vására, ha nem a legrégebbi – több mint kétszáz éve minden esztendőben megtartják, október második hétvégéjéhez igazítva. Körösfeketetó román falu Kolozs megye nyugati csücskében, a Király-hágótól tizenöt kilométerre. Pénteken még problémamentes az áthaladás a falut átszelő főúton, szombaton már öt kilométeres a kocsisor Bánffyhunyad irányából. A helyiek nem jönnek zavarba: a főút menti udvarokba szépen betessékelik az érkező autókat, elkérik a tíz lejt (nagyjából két euró), így a vásárlátogatók nyugodtan alkudozhatnak estig, mert őrzött parkolóban pihen a kocsijuk. Némelyik udvarba csak három autó fér, más a háza melletti füves részt is lekeríti, és 30-40 autó parkoltatásával szépen bekeres.

 

Nem veszünk táskát

Az autó biztonságba helyezése után az ember átballag a síneken, és megérkezik a vásárba. Az elején reflexmellényes, hivatalosnak tűnni akaró urak kérik az állítólagos belépőt fejenkénti egy lej formájában, majd amikor meglátják, hogy hárman vagyunk, egyből felajánlják, hogy beengednek kettőért is szívesen. Mindenesetre a belépőnek elég fakultatív jellege van, kiírva sincs sehová, hogy kellene ilyesmi, meg leginkább a messziről jött látogatókat abajgatják ezzel, a helyiek, gondolom, azt mondanák: Józsikám, maraggyál már, sietek. Elhagyva a beléptető rendszert, egyből a táskás nénik karjaiba futunk. Jócskán hetven feletti, magabiztos mozgású asszonyságok, karjaikon száznál is több, műanyag szálból készült táskával. Nem kérünk, köszönjük, nem veszünk mi semmit amúgy sem, amit meg veszünk, azt elhozzuk a zsebünkben. Egyből hátrafelé indulunk, a hegy oldalához, mert azon a részen vannak a régiségesek. Az elején inkább ruhások, cipősök, kabátosok, na meg a kajások a halovány töltött káposztáikkal meg a parázson sült kolbászkákkal, a miccsekkel.

 

Csülök, pacal, zokni

A Körös-parton szétpakolt árusok jócskán kínálnak még helyi jelleget lehelő üstöket, fazekakat, különböző formájú fejszéket és egyéb ácsszerszámokat, hiszen a környéken a favágás és fafeldolgozás az egyik legelterjedtebb foglalkozás. Befelé a Szigethegységben falunként 3-4 udvarban is fűrészelik gépekkel a fát, sok helyen EUR raklapok készülnek. Az utak mellett tehenek és birkák, meg néha az úton is. De a bőrkabátokat sem kazlakban árulják már, mint tizenegy éve, amikor legutóbb ott jártunk. Akkor még görögkeleti ikonképeket is kínáltak Daciákról, most már azt sem. Változik ez is, a 20. század végéig a környék kézművestermékeinek cserehelyszíne turistalátványossággá alakult. Ami viszont biztos, hogy itt sütik Európa legjobb ár-érték arányú kürtőskalácsait (félméteres példányok tíz lejért elvihetők), és hogy a román módra készült pacalleves (ciorba de burta) ugyanolyan ehetetlen, mint tizenegy éve. Aki viszont bablevest kér, számoljon vele, hogy belemernek a tányérjába egész csülköt, ami mellé bab már nem is igen fér majd. Táplálkozás közben odajön egy cigány gyerek, nem veszünk-e Hugo Boss parfümöt, most fél áron adja. Nem veszünk. Egy másik, kalapos egyén, talán a nagybátyja, egyből megkínál minket egy exkluzív jellegű lapos dobozba csomagolt ezüstnyelű késkészlettel, de olyat sem veszünk. A zoknis már oda sem jön, látszik a rágástól megnyúlt ábrázatunkon, hogy nem hordunk műszálas zoknit (de ha hordanánk, akkor sem vallanánk be).

 

Mégis veszünk táskát

Bejárni az egészet egy nap lehetetlen, egyszerűen elfárad az ember szeme, agya, háta, cipője. Nekem még a sapkám is elfáradt, le is vettem. Jó áron van a halva, vagyis az édes préselt napraforgómag, veszünk is egy komolyabb téglányit. Nejlonzacskót mindenhez adnak. A nejlonzacskó románul punga. A sajt meg brânză, ami majdnem egyenlő az orrhangon kimondott brindzával. Vannak egyébként figyelemre méltó sajtköltemények: sós és sótlan natúr, füstölt gomolya, borsos-bazsalikomos brindzaízű, édes-kapros – meglehetősen birkaszagú mindegyik. Innen tudjuk, hogy jó helyen járunk, hiszen ezeknek a birkasajtoknak vélhetően volt valamikor közük a birkákhoz. A kijárathoz közeledve pedig megkönnyebbülve omlunk a táskás nénik karjaiba, akiktől megvásároljuk két lejért az enyhülést hozó szatyrot. Vegyünk má még egyet, ha ott vagyunk, mondja a néni, de mi fiatalos könnyelműséggel tovalendülünk. Nem vettünk összecsukható antik dugóhúzót, bambuszbiciklit és elektromos hegedűt sem. Még tizenhatos csőkulcsot sem, pedig az már nagyon kéne. Mert ára mindennek van, amint mutatkozik vásárló. Az árszabás pedig pofára megy, azonnal: az érdeklődő kinézetétől függően. Ha látszik rajta, hogy külföldi, nyilván többet el lehet tőle kérni. De ha nekünk éppen egy olyan rozsdás szögre van szükségünk, nincs mese, ki kell fizetni. Mert egyrészt ilyenkor derül ki, hogy ez nem ám egy akármilyen rozsdás szög, hanem egy eredeti, innen-onnan való, ezt és amazt megélt példány, amely ma is éppolyan jól szolgál, mint új korában, sőt, ilyet már nem is kapni. Mi pedig megvesszük, mert ki tudja, találunk-e máshol, aztán majd foghatjuk a fejünket, hogy Feketetón már a kezünkben volt, de nem hoztuk el. Szóval nem kis felelősség egy ilyen vásárba elmenni. 

A teljes riport a nyomtatott Vasárnapban jelent meg