Cs. Liszka Györgyi: Szoborállítások és -döntések

Igazán nem mondhatom, hogy unalmas napokat élnénk, mármint hétköznapokat, leszámítva minden választási kampány gerjesztette izgalmat és iszapharcot. 

Csanda Gábor felvétele

Vagyis legalább ami azon túl maradhatna nyugisnak és kiszámíthatónak, az is összeroskadni látszik, olyan erkölcsi alaptézisek kerülnek elő és kérdőjeleződnek meg, hogy én már olykor – és ezt komolyan mondom – azt hiszem, magam is egy virtuális játék szereplője vagyok; én valószínűleg alszom, és azt álmodom, hogy a kibervilágban élek. Ahol mindent lehet, ahol mindenki megnyilvánulhat, azt nyilatkoztathat ki, amit csak akar, és mindennek az ellenkezője. Ahol olyan variációk és konstellációk kapcsolódhatnak egymáshoz, kerülhetnek előtérbe, amit csakis egy érzelmektől, érzésektől mentes, következményektől semmiképp nem lakoló rendszer hozhat létre. Aminek semmi sem fáj. Mert azt például, hogy valaha, az én életemben még, ráadásul itt, pár kilométerre tőlem fognak Horthy-szobrokért kardoskodni, a modell finoman szólva is vitatható pályáját fényesíteni, vikszolni élő emberek, ilyesmiről álmodni sem lettem volna soha képes. Ezért gondolom hát, hogy nyilvánvalóan azt álmodom, hogy élek. Mert valamire is tartott irodalmi művek és olvasmányélmények alapján ott gyökereztem meg, hogy az első világháború után a másodiknak a döbbenete – itt, ez oldalt idézett regény szerint is – már utoljára vetette fel a kérdést: lehetséges, hogy még egyszer el lehessen követni ugyanolyan őrültséget, mint amiért egyszer már keservesen megszenvedtünk? Hát, lehetséges volt, tanultuk az iskolában, mint ahogyan azt is, hogy de mi már szerencsére kettő őrületből okulva csak a szépnek élünk. És akkor számos, magas szinteken meglazított, sőt letépett erkölcsi fűző (míder) után itt áll előttünk (egyelőre egy tiszteletes éjjeliszekrényén ugyan) a büszt, a kertben viszont a talapzat egy „református hithős”-re várva. Mindez a reformáció 500. évfordulóján, bálványokat nem imádunk, szegény Luther foroghat a sírjában.

Én meg míg arra várok, hogy felébredjek már végre, azon töröm a fejem, mit is jelenthet a hithős szó, pláne, ha református. Hogy hitében vitt véghez valamiféle hősiességet, mondjuk, legyőzve önmagát a hite által, lett absztineáló alkoholista, vagy önmegtartóztató kéjenc? Vagy hogy a hitével vitt véghez valamiféle hősiességet, mondjuk, az életét kockáztatva emelte fel a reformátusokat az elnyomatásból, esetleg kitakarította a más hitűeket a környezetéből? Kedves református felebarátaim, segítsen már ki valaki, milyen a „református hithős”? Ady, mondjuk, e mára már megint eléggé kegyvesztett zsenink, tudjuk, református volt, hittel írt, olykor hősiesen, ő vajon? Református hithős-e Ady Endre? Hogy csak egyet említsek a sok nagy református közül. Nekem katolikusként ott az éjjeliszekrényemen a mellszobra. Vajon elég-e ez ahhoz, hogy Magyarországról idebuszoztatott szélsőségesek és hazai híveik ne kérdőjelezzék meg a magyarságomat? Kit kell szeretni ma, hogy elfogadjatok, kedves hithős testvéreim? No nem mintha éppen vágynék az efféle elfogadásra, csak úgy kíváncsiságból. Informatíve. Addig is, míg felébredek ebből a kegyetlenül nyomasztó kiberálomból.

Ahol a párhuzamos csatornán meg élő legendák hullanak épp a sárba. Magasságos Isten, Szodoma-Gomorát kiált az egyik kényszeres véleménymondó, színésznőcskézve bagatellizál a másik, mert olyan jó valakit megkövezni, mindegy, kit, a lényeg, hogy nem én vagyok a bűnön kapott, még mindig nem engem ítélnek meg. Hajrá hát, döntsünk, romboljunk ész nélkül mindent, ami érték, s még véletlenül se a problémamegoldásra koncentráljunk, mert ahhoz sok ész, erő, szív és lélek kell. Nagyon fárasztó munka volna.

Nem hithősöknek való.