Jófej idősnek lenni... nem könnyű olykor

Régen az életkor megbecsüléssel járt, emlékezzünk csak gyerekkorunk idős nénijeire és bácsijaira, az öreg tanítókra és mindazokra, akikre tisztelettel néztünk. Nem vártunk tőlük gyorsaságot, villámgondolkodást és -cselekvést, mert mind tudtuk, hogy ők kenyerük javát már megették, de olyat tudnak, amit mi nem. Jó volt ülni a nagyinál, enni a sütijét, és nézni, ahogy kérges kezével elrendezi a tálat az asztalon, közben hallgatni a történeteit.

Fotolia

 

Aztán eljött a 21. század, és most azt látjuk, hogy sokan inkább hajszolják a fiatalságot, mert a fogyasztói társadalom rémképe lett az öregedés. Minden kozmetikai hirdetés azt a rafinált érzelmi üzenetet hordozza, hogy az idő kereke visszafordítható, nehezebb helyzetekben is lelassítható. Csak gondozás kérdése.

A világ nem a nyugalmas életről szól, hanem arról, kinek mennyire sikerül megváltoztatnia a biológiai életkorával együtt járó változásokat, és mennyire képes felülkerekedni ezen, elhitetve környezetével és önmagával is, hogy semmi visszafordíthatatlan nincs.

A gyógyszerreklámokban az időskor vidám színekkel ábrázolódik, a nagyik napsárga pulóverben kapják be gyorsan az ízületi fájdalmak ellenszerét, a nagypapák úgyszintén, hogy aztán tovább lovagoltathassák unokájukat a hátukon. A klassz időseket ott látjuk internetes tanfolyamokon, ahol elmondják, hogy megtanulnak Skype-olni, hogy az unokájukkal beszélni tudjanak. Kedvesek és tanulni vágyók, haladni akarnak a korral, mert belátják, hogy másképpen már nem megy.

 

És ők milyen idősek lesznek?

„A 19. század végén és a 20. század elején az idősek Amerikában azért imádkoztak, hogy »Uram, ne nézzek ki szegénynek«. Kétezerben ez így hangzott: »Uram, ne nézzek ki öregnek«. A nemi vágyat a fiatalsággal azonosították, és a fiatalok uralkodtak. Az öregséggel leggyakrabban fellépő betegség nem a szenilitás, hanem a fiatalkodás volt. A társadalmi ideál azt követelte, hogy az ember úgy nézzen ki, mint egy huszonhárom, és úgy öltözzön, mint egy tizenhárom éves. Az egész országban idős férfiak és nők minden alkalomra lezseren öltözködtek: farmernadrágokba, feltűnő színekkel csíkozott edzőcipőkbe, sortokba, atlétatrikókba, zakókba és pulóverekbe bújtak, függetlenül attól, hogy mindez hogyan mutatott elöregedett testük lehangoló vonalain, púpjain és a visszeres lábakon” – írta Tom Wolfe.

Az idősek megbecsülését kikezdte a fogyasztói társadalom a maga médiaüzeneteivel, a látszólagos egészségnevelési kommunikációval, melynek alapvetően az a célja, hogy minél erőteljesebben növekedjen a szépségipar. A legnagyobb dolog ma, ha egy idős ember örömmel néz vissza az életére, nem akar fiatalabbnak tűnni. Egy amerikai tanulmány szerint a depresszió rizikófaktorai között a kommunikáció hiánya elsődleges. Nem mindegy, hogy hatvanöt év felett milyen és mennyi kommunikáció zajlik egy családban, vagy egy baráti társaságban.

A bezárkózás a legrosszabb, amit önmagával tehet valaki. Ha ellenben sokat és örömmel beszélget (leginkább élőszóban), akkor jobb életminőséget és érzelmeket tudhat majd magáénak.

Ez a tény felveti azt a kérdést is, hogy a mostani harmincasok, akik sokszor képtelenek lassítani, mert „gyors életet” élnek, milyenek lesznek majd? Lehet, hogy egy jövőbeni idősotthonban már nem kerti padok, bent tévével berendezett közösségi nappalik lesznek, hanem játékszobák, ahol hálózatba kötve lehet majd játszani? Hogyan talál majd rá saját időskorára egy mostani fiatal, ha nem tanulja meg a lassú élet szépségeit és azt a képességet, hogy élvezni tudja az életet?

 

Beszélgetni kell

És örülni minden érzelmi élménynek. Európa folyamatosan öregszik, és az idősek Európában – köszönhetően az orvostudomány fejlődésének és a javuló életkörülményeknek – egyre hosszabb kort élnek meg. Annak azonban, hogy ezt a hosszú időskort élvezni is tudja valaki, az a feltétele, hogy találjon újabb célokat, melyek perspektívát nyújtanak. Nyilván nagyon fontos lenne, hogy a generációk beszélni tudjanak egymással, de úgy, hogy abban valódi érzelmek és szeretet legyen. Ám ma, az információs korban a fiataloknak már nehezebb közös nyelvet találni az idősebb korosztállyal, olyannyira más világban élnek. Egy nagyi azonban még ma is hiteles személy lehet, ha bölcsességét szeretettel adja át, és nem indulat feszül a generációs konfliktusok miatt.

A nehézség pont abban áll, hogy a technológiai fejlődés ellenére azért az életünk még offline körülmények között zajlik, és ebben az idősebbek tapasztalata nagyon sokat segíthetne, de a fiatal korosztály néha valóban azt érzi: felmenőinek nincs pontos fogalma a mai élet kihívásairól, a szinte állandó szorongásokról, a folyamatos megfelelésről, és olyan jövőképről, amiben a bizonytalanság az egyik biztos jellemző. Csakhogy a fiatalabbaknak is tudnia kell, érdemes lassítani, bármilyen gyors is legyen az élet. Az a fajta bölcsesség, ami arról szól, hogy „lassan járj, tovább érsz”, különösen érvényesnek tűnik manapság. Hiába gondoljuk, hogy öles léptekkel végigvágtázva az életünkön, majd egy adott pillanatban eljön a pihenés és a lassítás ideje, ezzel sokszor illúziót kergetünk. Mert amikor elértük tulajdonképpen ezt a pillanatot, könnyen lehet, hogy az adott érzelmekkel épp máshogy látjuk, és folytatjuk a rohanást tovább.

Már 1975-ben Ohio államban végeztek egy 20 évig tartó felmérést, egy város öregedését vizsgálták. A 20 év alatt hatszor kérdezték meg a résztvevőket: hogyan vélekednek saját öregedésükről és általában az öregedésről. A tanulmány bebizonyította, hogy akik az öregséget életük beteljesülésének fogták fel és pozitívan gondoltak az időskorúakra, átlagosan 7,5 évvel éltek tovább, mint akik semmit nem vártak már az öregedéstől. A pozitív énkép és az öregedéssel kapcsolatos pozitív érzelmek nagyobb mértékben befolyásolták a túlélési rátát, mint a koleszterinszint vagy a vérnyomás.

Az amerikai kutatók szerint tehát a képlet egyszerű: az élet akarása.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes cikk a Vasárnap Lélek, a Belső Valóság mellékletében jelent meg