Bodnár Gyula: Angyal a Jawán

Hetente jött, hol egyszer, hol kétszer, mindig este, munkaidő után. A 250-es Jawa motorbiciklijét, mely olyan piros volt, mint gazdájának gömbölyded arca, leállította az udvaron, közel a lépcsőfeljáróhoz. 

Somogyi Tibor fotója

Belépve az előszobába, ahová a konyhából szűrődött ki fény a mintás üvegfalon át, de valódi virágok, viráglevelek közt is, kezébe gyűrte a micisapkáját, hangosan és vidáman köszönt, ahogy szokott, majd a konyhában ugyanazokkal az ismerős mozdulatokkal helyet foglalt ugyanazon a széken, amelyen mindig, s mindig háttal az üvegfalnak. És várta a bort. A bakót. Közben megállás nélkül, lendületesen beszélt, hogy mit, már nem emlékszem, nem lehetett valami érdekes, vagy engem, a kamaszt, nem érdekelhetett, ellentétben Rejtő Jenővel, aki a kacagásig lekötött, pedig őt olvasni kellett, nem csupán kényelmesen hallgatni a sámlin ülve. Kimehettünk volna a húgommal a konyhából, de még nem múlt esztendeje, hogy aput eltemettük, talán ezért akarta anyu, hogy maradjunk, és mi is úgy éreztük, nem hagyhatjuk anyut és nagymamát egy férfival, akármilyen becsületes, tisztelettudó ember volt is Angyal bácsi, merthogy így hívták, Angyal, és pusztán azért jött egy-másfél órára, hogy elfogyassza a maga bizonyos mennyiségű vörösborát. Beszédje úgy egy óra múlván kezdett veszíteni a tempójából, sőt el-elakadt, miközben Jawa-piros arca még pirosabb lett, majd kicsattant.

Fogalmam nincs, miért szerette Angyal bácsi azt a vörösborunkat, amikor a pincénkben jobb is akadt a hegynek futó négyárnyi tőkés telepítésről leszüretelt és kipréselt két-három hordó nedűk közt, igaz, az mind fehér volt. Amit Angyal bácsi fogyasztott, a kertben termett, direkt termő szőlőfajtából készítettük, melyet mifelénk, a Bodrogközben bakónak hívtak, illetve hívnak, ha ültet még valaki ilyet, mint az ötvenes években apám, a nemesebb fajtákból kialakított kordonnal párhuzamosan. A Csallóközben, amely ugyan nem borvidék, találkoztam bakóval mint szőlővel, legalábbis hasonlóval, a nevét azonban nem hallották, mondtak valami csehovszkit, valami novát, bár az szerintem inkább a szintén Amerikából származó noahból alakult át, amely viszont fehér szőlő, de direkt termő, mint a fekete otelló, izabella, amelyeknek különösen az ízük, zamatuk, illatuk más, mint az anno minden nyavalyának úgyszintén ellenálló, permetezés nélkül is vidáman terjeszkedő, termő, kutyaszőlőnek is csúfolt bakónak. Mely névvel kapcsolatban egyébként kezdtem kételkedni magamban: jól őrizte meg emlékezetem?, és elkezdtem kutatni az interneten a bakó szőlőnév után. Nagysokára az Egri bikavér wikipédiájában találtam rá a következő szövegkörnyezetben: „A két világháború közti időszak legnevesebb bikavér-termelője Borhy-Braun Béla volt, aki számos nemzetközi díjat is nyert borával. A Borhy-féle bikavér alapja a kadarka volt, ez több mint 50%-át adta a bornak. A nagyburgundi fajta kb. 20%-kal, a kékoportó és a medoc noir együttesen szintén 20%-kal részesedtek a házasításban, a fennmaradó részt az othello és a bakó festőszőlők mustja adta…”

Szóval, az otellóhoz hasonlóan, színjavításra alkalmazták a bakót, miközben borként fogyasztották az izabellával (gyümölcsként, fürt formájában a nők kedvencével) együtt. Valahol még olvastam róla, hogy mustja mindössze a 18 fokot éri el a legkedvezőbb időjárás esetén is, amit nem hittem el, vagy más fajtára emlékszem, tudniillik a mi bakónk minden éven elérte a 21-22 mustfokot, és bivalyerősre sikeredett, igaz némi cukor hozzáadásával, nehogy gyengélkedni és virágosodni induljon a megkezdett hordóban. Ennek eredményeként az alkoholtartalma kiforrott állapotban elérhette a 13-14 %-ot vagy még többet, mert ahogy kamaszként láttuk, a felnőttek hamar kipirosodtak két pohártól, akadt, akit fél liter leterített. Bakóhoz méltón, tenném hozzá, ha nem sántítana a párhuzam. Különben meg az a hiedelem járta, hogy a bakó az igazi vasbor, ezt ajánlják az orvosok a vérszegényeknek.

Angyal bácsi elbóbiskolt tőle egy-egy pillanatra, persze, több pohár után, aztán felállt, letette az asztalra az öt- vagy tízkoronást, köszönöm, és elköszönt. A lépcsőkön lefelé öt ujját széttárva „kapaszkodott” a falba, a másik karja meg-megemelkedett, kezében a nagy, üres aktatáskával. Mintha egyensúlyozott volna, aztán begyújtotta a Jawát és elrobogott a sötétben, valamerre a hatodik faluba. A hatvanas évek első felét írtuk. Soha nem kapták el a rendőrök, vagy ha megállították is, elengedték, ismerték: ő volt Angyal úr, a motoros könyvterjesztő. Kisvárosunk könyvesboltjában, ahol dolgozott, megrakta a falvakba előkészített könyvekkel két nagy aktatáskáját, majd a háta mögött ráerősítette mindkettőt a piros Jawára, és vitte a szép szót, verset, regényt a valamikori zselléridőkben még kalendáriumot sem nagyon látott bodrogközi falusi házakba.

Amikor egy napon utcabeli barátom édesanyja, a könyvesbolt vezetője és férje valóra váltotta korábbi álmukat, azaz Kassára költözött a család, egy angyal is eltűnt akkor az életünkből. Angyal úr személyében, aki könyvet terjesztett motorbiciklin. És szeretett egy bizonyos vörösbort.