Tükrözzünk, de ne trükközzünk!

Testbeszéd, 3. rész

Vizsgaidőszak kellős közepén voltunk, egyetemistaként másodszor veselkedtem neki a külföldi hírügynökségek elemzéséről, működéséről szóló vizsgának. Már a harmadik csokoládét nyomtam magamba, amikor belépett az évfolyamtársam az előcsarnokba. Tudtam, hogy nem használta ki az első vizsgaalkalmat, de abban is biztos voltam, hogy elsőre helyt áll, mivel bőven szerzett tapasztalatot külföldi munkája során mindarról, amit én csak a sokszorosított jegyzetekből ismerhettem.

Várakozás közben akarva-akaratlan is próbáltam ráhangolódni a mozdulataira, oda sem pillantva utánoztam le, ahogy ül, lendíti jobbra a karját, biccenti balra a fejét. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy már meg sem rezzenek, amikor nyílik a vizsgaterem ajtaja, hozzá hasonló magabiztossággal néztem a várható megpróbáltatások elé. Egyszerre hívtak be bennünket, ő már felelni kezdett, amikor én még csak a piszkozatot írtam a kihúzott kérdésre. Nem a téma kifejtésével volt gondom, hanem a tudásanyag felmutatásával, prezentálásával. Abbahagytam a készülést, és belefeledkeztem abba, hogyan adja elő a tanultakat, élénken gesztikulálva, finoman ívelt hanglejtéssel, időnként hatásszünetet tartva. Menni fog – gondoltam akkor. A frissen tanultak és az ellesett mozdulatok újrajátszásával valóban sikerült a prezentációm. Néhány cseh és magyar nyelven olvasott szakirodalommal megspékelve még némi elégedett mosolyt is csaltam a vizsgáztató arcára. A történet érdekessége, hogy csak évekkel később tanultam, gyakoroltam, milyen hatása van annak, ha a beszélgetőtársunk mozdulatait időnként tükrözzük. A kölcsönös szimpátia záloga lehet az ilyen, ha nem visszük túlzásba, és nem válunk ettől komikussá. Nagyon finom mozdulatfoszlányokról van szó, amikor kávézás közben ugyanolyan finoman helyezzük vissza a kistányér szélére a kanalat, igazítjuk meg a vállról lecsúszó kendőt, vagy ujjmozdulatát követve alig észrevétlenül mi is hátrasimítjuk a rakoncátlan tincset. Igen, én is úgy gondolom – mondják ezek az egymásra rezdülések. Később az egyik mediációs gyakorlat során kamerák előtt kellett helytállni, akkor figyelmeztettek a szakemberek, hogy zavaromban mindig elmosolyodok, és tudják, kínos percek ezek számomra, de nagyon kedvesen kamatoztatható ez a mindennapok során. Ha megtanulom megfelelő módon kezelni. A Test nyelve tanfolyamon újabb ismeretekkel ruháztak fel, amikor a táncórán teljesen ismeretlen embereket állítottak velem szembe, és megszólalt a zene. Élménytáncot lejthettem saját koreográfiára, és az idegen másik néhány percnyi megfigyelés után igyekezett néhány jellegzetes mozdulatot tükrözni, majd végül az egész kompozícióban részt venni. Különös megtapasztalás volt, ahogy a két, egymásról mit sem tudó fél egyszer csak megnyílt a zene és a mozgás hatására egymás előtt, és olyan síkon kommunikált, ahol nincs szükség a szavakra. Itt jegyezném meg szerényen és inkább csak tréfásan, hogy fogalmam sem volt négy évtizeden át arról, hogy tudok hastáncot lejteni, szerintem ma sem tudok, de jólesett a női kompliment.   

A tanmesék végén rendszerint ott a tanulság. Az alábbiakból talán annyi a megszívlelendő, hogy ha lehetséges, minden találkozón adjunk egy kis levegővételnyi időt egymásnak. Ismerjük fel kölcsönösen az igényeinket, vegyük észre a másik zavarát, esetleges feszültségét, legyünk tekintettel az állapotára. Közeledjenek az álláspontjaink. Sokkal gyümölcsözőbb és értékesebb beszélgetések születhetnek egy ilyen találkozóból, ha őszinte érdeklődéssel nyitunk a másik felé, és mindvégig egyenrangú félként tekintünk egymásra.

Ui.: Arról, hogy nem kell mindenáron vetélytársat látni a beszélgetőtársban, és az egész időt azzal tölteni, hogy – kiesve a párbeszéd ritmusából – hathatós érveket keressünk a biztos győzelem és fölény reményében, itt, ebben a szeretetteljes légkörben már nincs is szükség szólni.

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!