Cs. Liszka Györgyi: Gyásszakáll

Tavaly kezdődött, mintha kiszakadt volna a zsák, hullottak-hullanak az életek körülöttem. És már megint, e számban is búcsúzunk egy meghatározó személyiségünktől. 

Csanda Gábor felvétele

Ahogy egy éve nagyjából össze is szedtem, akkor, február 5-én ment el hirtelen Kőrösi Zoltán (53), rögtön utána, február 19-én Umberto Eco (84), március 31-én a Nobel-díjas Kertész Imre (86), május 11-én Réz Pál (85). A július 14-e pedig a magyar s világirodalom, gondolkodás egy nagy korszakának vége. Esterházy Péter (66) után nélküle minden más hangsúlyt kap. Például, hogy halála napján, amikor még úgy tudtam, él, Somlót hallgattam, öt napra rá, 19-én meg Somló Tamás (68) is halott. De hogy egy következő öt nap múlva már a tudósnak, irodalmárnak, gondolkodónak jelen legnagyobb Szegedy-Maszák Mihály (73) sem lesz, hogy derűs mosolyával 24-én (vasárnap!) elmegy a többiek után, ez már nagyon sok volt. Mégsem állt meg a gyászmenet, augusztus 6-án Laux (73), szeptember 10-én Tóth Károly, a mi nagyszerű Karcsink (57), szeptember 12-én Csoóri Sándor (86), november 6-án Kocsis Zoltán (64), rögtön rá egy napra Leonard Cohen (82, Hallelujah), december 18-án Megyesi Gusztáv (66), december 25-én George Michael (53) távozott. Szilvesztereztünk egyet, érvénybe lépett az első VasárnapTár, szerkesztőségünk 2017-es családi kalendáriuma, épp csak végiglapoztuk, február 26-án elment Berek Kati (86), március 8-án Oláh György, a Nobel-díjas (89), március 12-én Bodor Pál (86), aztán Thália napszámosai, 20-án Csendes László (72), 30-án Kolár Péter (70), július 11-én Schubert Éva (86), megrendítően fiatalon Patyi Máté (27), ugyanaznap Marián Varga legendás rockzenész (70), augusztus 30-án Makk Károly (91), 31-én Mács József (86). A nekem és családomnak felesége, az én Juci nénim által oly kedves Jóska bácsi. Nemrég még találkoztunk vele, aztán már csak a hír jött. És itt most nyeltem egy nagyot.

Amikor a hír jött, anyósom, halálos betegen, még megkönnyezte. Juci néni még erőt, jobbulást kívánt neki általam. Mire Mács József hamvait szülőfalujában, Bátkán, szeptember 15-én örök nyugalomra helyezték, az én anyósom már három napja feküdt a temetőben. Neki megváltás volt, nekünk sok döbbenetes tapasztalat. Nem kívánok a fájdalmamról értekezni, mindenkinek megvan a magáé, annyit azonban mindenképp szükségesnek tartok elmondani, hogy az alázattal, töretlen türelemmel viselt szenvedést, bizony, a mi egészségügyünk jócskán képes megtetézni. Most aztán saját bőrünkön tapasztaltunk olyan dolgokat, amilyenekről eddig csak a Kopertában vagy a Panaszkönyvben olvastunk, és rövid ideig tartó ápolása során legnagyobb segítségünkre, bizony-bizony, a Dobai lányok emlékezetes sorozata szolgált. Amivel ők indították az őszinte, kitárulkozó vallomást, az pontra úgy esett. Valóban senki nem mond a hozzátartozónak semmit, valóban nem kap a család, az ápoló szakszerű tanácsot, sem a jogait, sem a lehetőségeit illetően, sem a szenvedő fájdalmainak néminemű csökkentése tekintetében, sem emberségből, sem sehogyan. Mindenre, bizony mondom, mindenre magának kell rájönnie, magának kell kinyomoznia, már, ha marad a beteg mellett rá ideje. Nekünk így legnagyobb segítségünkre a Vasárnap volt, és elő sem kellett hozzá vennem a régi számokat, lépésről lépésre villantak be a két éve megjelent sorozat mozzanatai, mindig az, ami éppen kellett. Üzenném most plusz ezzel a tapasztalattal azoknak, akik annak idején reklamálták és morbidnak találták ezt a témát, hogy ennél gyakorlatibb segítséget nemigen fognak kapni sehonnan. Ugyanakkor kívánom mindenkinek, hogy ehhez a megállapításhoz soha, de soha ne kelljen személyesen eljutnia. Soha ne kelljen megtapasztalnia, hogy a legemberségesebb ebben a helyzetben a temetkezési vállalat alkalmazottja. Úgy informál, olyan empátiával beszélget és közöl tényeket, lehetőségeket, ahogyan az orvosnak, ápolónak, mentőszolgálatnak kellene. Csakhogy a kínokat zokszó nélkül tűrő áldott teremtésnek ez már semmit nem jelent. Csak nekünk.

Köszönjük, Anyuka.