Jáva java

Szanasznál, Nyugat-Jáva partjainál kiszámíthatatlan az óceán. Hullámai váratlanul és pillanatok alatt nőnek többméteresre, s magukkal ragadnak mindent, amit elérnek. Olyankor a parti föveny is életveszélyes. 

A homok szinte felhabosodik az ember talpa alatt, de a következő percben, amikor már térdig süppedünk benne, összeáll és megkeményedik, foglyul ejt és nem ereszt. Bartis Attilával, A séta, A nyugalom és A vége több nyelvre lefordított írójával is úgy álltunk egymás mellett, mint két csapdába esett madár, egymástól vártunk segítséget.

 

Bartis Attila másodszor tölt hosszabb időt Jáva szigetén. Harmadik regényének egy részét is ott írta. Most mással van elfoglalva. Fotóinak több ezer darabból álló gyűjteményét rendszerezi, szerkeszti albumba. Meghívása öt napra szólt, de az a szanaszi kirándulás csupán az egyik (megrendítő) fejezete volt a Jáván töltött százhúsz órámnak. Az az elképesztő morajlás, amit az Indiai-óceán arrafelé hallat, életem végéig a fülemben marad. Három-négy méteres hullámok elől szaladtunk a parton, ahogy bírtunk. Úszni vagy akár csak lubickolni arrafelé nem lehet. Még a víz szélén állva halászni sem. A hullámok csapása olyan erős, hogy vannak napok, amikor több környékbeli halálát okozzák. Élve ritkán kerül ki a vízből, akit elragad és elsodor az óceán. A szökőárral már megtanultak együtt élni az itt lakók. Tudják, mikor kell menekülni. Ha álmukban éri őket, azt kevesen élik túl. A part menti falvakban tábla jelzi a menekülési útvonalat. Legutóbb pár évvel ezelőtt végzett mérhetetlen pusztítást az óceán. A házakat maga alá temette, a viskókat szétcsapta, a halsütők konyháit több száz méterrel odébb hajította. Az a három-négy utca, amelyen végigsétáltam, ma is hátborzongatóan sivár, az ott lakók szinte készenléti állapotban élnek. Pár ruhadarabjuk kötélen száradt, fekete bőrű és fekete tollú kakasaik szanaszét kapirgáltak, ebédjüket és vacsorájukat a vízből fogják ki, gyümölcsöt, zöldséget a távolabbi falvakból hoznak. A szakadó eső ezen a pontján a földnek egyszerűen ijesztő. Úgy ömlik az égből, mintha halálos büntetéssel akarná sújtani az embert. Aztán hirtelen eláll, és hétágra süt a nap. Szanasz partjairól nézve a legközelebbi szárazföld a Karácsony-szigetek, 250-300 kilométer csak a távolság. Balra, beláthatatlan távolságban Ausztrália, még távolabb, dél felé már csak az Antarktisz.

 

Yogyakarta

Kína, India és az Egyesült Államok után Jáva a világ negyedik legsűrűbben lakott országa. Alacsonyak, fekete hajúak, fényes bőrűek az itt élők, kedvesek, szerények, életfelfogásukkal összeegyeztethetetlen a mohóság, a kapzsiság, az örökös elégedetlenség, a földi örömök hajhászása. Házaikon a hivalkodás leghalványabb jele sem látható, az egyszerűség ugyanolyan természetes számukra, mint az, ahogy a természet legszigorúbb törvényeivel együtt élnek. Autót és buszt keveset láttam a szigeten, robogót és kismotort egyetlen kereszteződésben akár több százat. Yogyakarta (ejtsd: Dzsogdzsakarta) utcáin mindenki motorral közlekedik. Férfiak, nők, kiskamaszok. Napkeltétől sötétedésig olyan a város, mint egy felbolydult méhraj. Óriási a zaj, a szmog, lassítani kockázatos, a sebességet elölről, valahonnan az élbolyból diktálják, aki kiesik a tempóból, az könnyen az út szélére sodródik, vagy balesetet okoz. A város szívét átszelő főút két oldalán utcai árusok tömege kínálja ilyen-olyan portékáit, a legtöbben mangót, papáját, dinnyét, kókuszdiót, kígyó- és sárkánygyümölcsöt.

„Első itt tartózkodásom alkalmával is ugyanebben a városban, csak egy másik házban éltem, de a környék hasonló volt – meséli Bartis Attila bérelt yogyakartai otthonában. – Eredetileg buddhista országba szerettem volna menni, aztán tessék, az egyik legnagyobb muzulmán országban kötöttem ki. A kultúrsokk azonban nem abból következik, hogy itt bizonyos dolgok mások, mint otthon, hanem abból, hogy itt szinte minden más, mint a saját közegedben. De hogy ezt miképpen éled meg, az alapvetően attól függ, hogyan viszonyulnak hozzád. A diszkriminációt pedig mindenképpen érzed, ha akarod, ha nem. Egy jávai soha nem fog jávainak tekinteni vagy úgy viszonyulni hozzád, mint egy honfitársához, még akkor sem, ha kedves, érdeklődő veled szemben, és ez is a világ legtermészetesebb dolga. A kívülállóságom miatt azonban bizonyos dolgok rám itt nem vonatkoznak. Ha például egy fehér nővel laknék együtt ebben a házban, az itt élők számára az nem jelentene problémát, hogy házasok vagyunk-e vagy sem. Ha viszont egy jávai nő költözne ide hozzám, nagyon gyorsan megjelenne nálam a városrész vezetője, és azt mondaná, adjuk be a házassági kérelmet. Ebben az esetben már más szabályok vonatkoznának rám. Nagyon fura szövevény ez. Nehéz lenne kibogozni, miért van ez így.”

A szultáni palota előtti téren vagy inkább pár óriási fával büszkélkedő üres földdarabon felnőttek játszanak különös szembekötősdit. Főleg este, amikor sötétség borul a városra. Olyankor sál vagy kendő kerül sokak szemére, hogy aztán több száz métert vakon megtéve eljussanak a kiválasztott fáig. Ha sikerül megtennünk az odavezető utat, helyi babona szerint teljesül a vágyunk, amire botorkálás közben gondolunk. Ha nem, akkor próbálkozhatunk másnap. Egészen addig, amíg örömünkben, hogy mégis célba értünk, megölelhetjük a fa amúgy átölelhetetlen törzsét. Robogók százai parkolnak a közelben, turisták százait csalogatja a hely, hiszen kinek nincsenek megvalósulatlan vágyai?

Yogyakartában a szultán szellemi vezető, de nem szól bele a politikába. Már elmúlt hatvanéves. Mivel fia nem született, csak három lánya, trónöröklési problémák előtt áll. Ő azt szeretné, ha a legidősebb lánya ülne a helyére, de ezt a család többi tagja nem veszi jó néven. Pedig Jáván a családtagok sokkal erősebb szállal kötődnek egymáshoz, mint a mi társadalmunkban.

„Itt az élet a közösségről szól – állapítja meg Bartis Attila. – A házak ajtaja csak éjszakára van becsukva, nappal soha. Itt nem titkolóznak az emberek. Aki elmegy az ajtó előtt, annak szabad belátása van az életedbe. Illetlenség lenne másokkal szemben, ha én napközben bezárkóznék. Hozzájuk képest mi sokkal vadabb, individuálisabb társadalomban élünk. A jávaiak elképesztően kedvesek.”

Panaszra tehát nincs oka az itt tartózkodó külföldinek. Mindenütt bizalommal fordulhat a helybeliekhez. Ha szót ért velük, pillanatok alatt segítenek, ha nem találnak közös nyelvet, hívnak valakit, aki segíthet. A panasz egyébként a helybeliek nyelvén azt jelenti: meleg. Elég is nekik egy ing, egy nyári nadrág gumipapuccsal. Fő, hogy minden tiszta legyen. A nők, már ha meg tudják venni, egy bizonyos kor után krokodilolajjal kenik a bőrüket. Helyi természetgyógyászok afrodiziákumként kobravérből készült „gyógyszert” kínálnak az utcán. Virágesszenciából többfélét is vehetünk a nagyáruházakban.

S ha már szóba hoztam a nyelvet, az indonézt, amelynek több száz tájjellegű változata van: a hati-hati Yogyakartában annyit jelent: vigyázz magadra! A káosz: póló. Kaki: láb. Káosz kaki: zokni. Ne mondja senki, hogy ez utóbbiban nincs logika. S ami ugyancsak érdekes nyelvtani sajátosság, a múlt időt úgy képezi a nyelv, hogy tegnap + ige, a jövő időt: holnap + ige. Egyszerű, nem?

 

Irány Borobudur

és az ottani ősi, hatalmas buddhista templom. Szemerkélő esőben, az óriási parkban harci öltözetben pompázó táncosok mellett elsétálva. Borobudur, majdnem négyzet alakú, lapos piramisszerű, többszintes, körfolyosós, kőfaragványokkal díszített templomával igazi zarándokhely, ilyenből csak egy van a világon. Ennyi sztúpa és buddha különös látvány egy európai számára. Háttérképnek pedig ott a Merapi, a helyi vulkán. Ez utóbbiból is van bőven Jáván. Életjelet is adnak magukról nemritkán. Olyankor vulkáni füst és hamu száll a sziget felett. De a föld is megremeg időnként.

„Éjjel is mozgott alattunk. Ha nem érezted, nagyon mélyen aludhattál – mondja Attila. – Ilyen apróbb rengések hetente akár többször is előfordulnak. Itt, a közelben olyan partszakaszok is vannak, amelyekről bizony nem a kakaó és a pálmafa vagy a kókuszos csokoládéreklám jut az eszembe. Elhagyott tájak ezek, elképesztő erővel. Ennek ellenére ez itt mégis sokkal életszerűbb világ, mint az, amelyben mi élünk. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki hosszabb időt töltött Jáván, és ne állna szándékában visszatérni. Ez a hely olyan mértékben válik az életed részévé, hogy utána egyszerűen szükséged van rá. Természetesen Jáva is változik. Hogy ez milyen irányú változás, azt most még kockázatos volna minősíteni. Hogy csak egy konkrét példát említsek: a fehérekhez való viszonyulásuk is más már. Amikor először töltöttem itt egy évet, egészen másfajta nyitottság jellemezte az ittenieket. A tekintetük, ahogy megszólítottak, a kommunikáció intenzitása. Minden más volt. Akkor sokkal többen állítottak meg az utcán, hogy hello, mister, fotó, fotó, és jöttek oda hozzám képet készíteni. Ez most sokkal ritkábban történik meg.”

Borobudurban el kellett fogadnom Buddha tanítását, mely szerint a szenvedés okára csak akkor jövünk rá, ha lélekben megtisztulunk. Mint ahogy azt is ott jegyeztem meg: fájdalmaink elől nem menekülhetünk el, de megtanulhatunk túllépni rajtuk. S akkor úgy hagynak el bennünket, olyan szépen, mint a buddhista szerzetesek kis papírlámpái, amelyek lassan szállnak az ég felé.

„Jáván egy esztendő leforgása alatt fordul meg annyi fehér ember, mint Thaiföldön egy hét alatt – közli Attila. – Nagyon sok izgalmas szertartás szemtanúja voltam már itt. Celebeszen, Toradja környékén például egy helyi, katolikus szertartás szerint minél több bivalyt áldoz fel a család, halott hozzátartozójuk annál jobb helyre kerül a mennyországban. Csakhogy drága a bivaly, főleg a fehér. Annak az ára a 15 ezer eurót is eléri. A családnak pedig az a dolga, hogy minél több bivalyt összeszedjen. Ez egy évtizedbe is beletelhet. Egy másik szokás szerint ugyanezen a vidéken, ha a gyermek csecsemőkorában hal meg, még mielőtt kinő az első foga, a fák törzsében helyezik örök nyugalomra. Jáván a temetés nem gyász, hanem az élet ünneplése. A halál itt csak egy lépés a hosszú úton.”

 

A szárnyas dalverseny

Szemnek és fülnek egyaránt páratlan élmény az itteni madárpiac. A jávai férfi akkor számít igazi férfinak, ha háza, felesége, gyereke és a világ legkíméletlenebb fegyvere, a hullámos kés mellett, amely úgy roncsolja a testet, hogy a seb csak nagyon nehezen vagy sosem gyógyul be, szóval mindezek mellett még nem akármilyen énekesmadara is van. Azzal kel aztán versenyre a hét egy bizonyos napján Yogyakarta messze földön híres madárpiacán. Kalitkában őrzött kincsét a hátán viszi a madárkoncertre, ahol különböző karakterű, megjelenésű versenybírák döntik el, melyik madár énekel a legtisztább hangon, a legszebben és a legtovább – gazdája hangos biztatására hallgatva. A verseny húszas csoportokban zajlik, a kifinomult hallású bírák pedig apró, színes zászlócskáikkal jelölik meg a szerintük legpompásabban daloló egyedeket. Egy-egy madár pedig torkaszakadtából próbálja bizonyítani, hogy minden társa közül övé a legfényesebb ének. A verseny órákon át zajlik, más és más madarak részvételével meglehetősen népes közönség előtt. Gyerekek és felnőttek ámulattal figyelik, kinek az énekesét hozza ki végső győztesként a zsűri. Madár legyen a talpán, aki egyórás bámészkodás után ott tudja hagyni ezt a szertartásszerű, nagy múltú rendezvényt. Nekem nem sikerült. Sötétedésig, pontosabban az utolsó „fellépőig” élveztem ezt a szárnyasdalversenyt.

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!