Marosz Diána: Szlovákiában szlovákul

Egy nyári reggelen Sebestyén fiam a falusi buszmegállóban összetalálkozik hajdani ovis társával. Ez a fiú volt valamikor az óvoda réme. Mióta Sebi a városba került iskolába, nem találkoztak. 

Marosz Ajna felvétele

Most előtte áll az azóta megférfiasodott egykori fenegyerek, mögötte egy csapat srác, láthatóan ő a bandavezér. Fenyegetően körbefogják a fiamat. – Azt hallottuk, hogy te magyar vagy. A vezetékneved is magyar – szólal meg a főnök. – Nem is igaz, nekem lengyel nevem van – védekezik Sebi. Tényleg lengyel neve van egyébként, apai nagyapja révén. – Nekünk akkor is úgy tűnik, hogy magyar vagy! – próbálják a srácok sarokba szorítani. Egyre szűkül körülötte a gyűrű. – Nem vagyok magyar! Csak a nagymamám az! – vágja ki magát a fiam. Úgy látszik, ez meggyőzi a bandát, mert ezután békén hagyják. Pár nap múlva Sebi elmeséli nekem az esetet. – Sebőkém, drágám – szomorodom el –, te megtagadtad anyukádat? – Neeem! – védekezik. – Csak annyit mondtam, hogy a nagymamám magyar. De csak azért, mert féltem, hogy megvernek. Láttam rajtuk, hogy verekedni akarnak. Nem akartalak megtagadni, anya! – és közben bűnbánóan pislog. Pontosan tudja, hogy ennek a nézésnek úgysem tudok ellenállni.

Szegény gyerek. Mennyi harcot kell még megvívnia. Pár hete elkezdtünk gyógytornára járni Zsolnára. Illetve csak a fiam, de nekem is ott kell ülnöm, hogy otthon ellenőrizni tudjam, helyesen csinálja-e a gyakorlatokat. Nem tudom megállni, hogy néha bele ne kotyogjak a folyamatba. Húzd ki magad! Ne lógasd a fejed! A fiamat nem zavarja ez a kis anyai fontoskodás. A gyógytornászt annál inkább. De nem azért, mert belekontárkodom a munkájába. Amikor először szólaltam meg előtte magyarul, értetlenül, gyanakodva nézett rám: „Most mit mondtál neki? Miért beszéltek magyarul?” Megnyugtattam, hogy csak a gyerek lógó fejét kritizáltam, és igazán semmi titkosat nem mondtam. Próbáltam elmagyarázni, hogy a gyerekeimmel mindig magyarul beszélek. Ezzel senkit nem áll szándékomban megsérteni vagy kirekeszteni, egyszerűen azért teszek így, mert 1. magyar az anyanyelvem, és ez nekem így természetes, 2. szeretném, ha a mostani szinten maradna a magyarnyelv-tudásuk. Ez pedig tiszta szlovák környezetben nem megy másként, csak ha következetesen magyarul kommunikálok velük. Soha nem szoktuk arra használni a közös nyelvünket, hogy másokat jelenlétükben leszóljunk vagy kibeszéljünk.

A gyógytornász egyébként régi kedves ismerősünk. Egy kiránduláson találkoztunk vele és a férjével, sok évvel ezelőtt. Utána rendszeresen látogattuk egymást. Találkozásaink egy idő után ritkulni kezdtek, majd teljesen elmaradtak. Egyre nehezebben viseltük ugyanis azt a harcias nacionalista hangnemet, mely minduntalan előbukkant a megnyilvánulásaikból. Rosszallóan ráncolták a szemöldöküket, amikor megtudták, hogy a gyerekeinknek magyar keresztnevet adtunk (az ő fiaik mind veretes szlovák névre hallgatnak). Pedig tudták, hogy én Magyarországon nőttem fel.

A véletlen hozott újra össze a régi ismerőssel. Őt ajánlották, amikor a fiamnak fizioterapeutát kerestem. Mikor először szólt ránk a magyar beszéd miatt, azt reméltem, elfogadja a magyarázatomat. Másodszorra azonban sokkal erélyesebben dörrent ránk: „Itt szlovákul beszéljetek! Vagy azért szólsz Sebihez magyarul, mert szlovákul nem tudnád elmondani ugyanezt?” Hát nem. Nem erről van szó. Szlovákul is simán el tudnám mondani, hogy húzd ki magad. Próbálom rávezetni a dologra: „Képzeld el, hogy ti most elköltöztök, mondjuk, Németországba. Elkezdenél németül beszélni a gyerekeidhez?” De látom rajta, hogy továbbra sem érti. Nem érti, hogy ha Szlovákiában lakom, miért beszélek a gyerekemhez egy másik nyelven. „Sebi, de te azért megérted, ha szlovákul beszélnek hozzád?” – fordul a gyerekhez. Most viccel? A fiam születésétől fogva Észak-Szlovákiában él, rajtam kívül mindenkivel szlovákul beszél.

Több középiskolai osztálytársam külföldre ment férjhez. Egyikükkel találkozni is szoktam néha, ha hazalátogat Magyarországra. Ő tudatosan úgy tervezte, hogy csak otthon fog magyarul beszélni a gyerekeivel, nehogy tapintatlannak gondolja a környezete. Szíve joga. A gyerekek kiskoruk óta idegen nyelven válaszolnak neki, s mióta iskolások lettek, már ő is csak idegen nyelven szól hozzájuk.

De legalább nem kell magyarázkodnia, ha gyógytornászhoz mennek.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!