Csatlakozásra várva

Még javában tombolt a tél, amikor Krisztina barátnőm világra hozta a kisfiát. Az aprócska kisember percről percre erősödött, az anyai szeretetnek köszönhetően pedig egyre ragyogóbbá vált az arcocskája. Megtelt élettel, hiszen szeretve volt. 

Fotolia

Nem messze tőle egy másik baba feküdt. Ő is nemrég érkezett. Nem ragyogott, szürke volt. Őt senki sem várta, senki sem szerette. Magára hagyott gyerek volt.

Két ilyen csöppséget mint örökbefogadó szülő, már én is kaptam a sorstól, s aki ismer, tudja, hogy sosem gondoltam rájuk így, elhagyott gyerekekként. Mindig igyekeztem úgy felfogni a köztes időt, mint egy átszállást a hazafelé vezető úton. Várnunk kellett egymásra, ott a peron széli padon ülve, kicsit talán tényleg megszürkülve, hiszen mi akkor még nem szerethettük úgy egymást, mint más szülők és gyermekeik. Mi csak megszülettünk. A lányok a semmibe, én pedig mint anyjuk azután, hogy először megláthattam őket. Nem volt közös a születésélményünk, de én valahogy sohasem oldottam ezt, hiszen már régóta itt vagyunk egymásnak. Előttünk az élet, őszintébben, mint mi, nem hiszem, hogy szerethetik egymást emberek... Akkor meg?

Akkor meg... Hát mégis van akkor meg!

Hiszen volt előéletünk az egymásra találás előtt, ültünk más vonatokon még akkor is, ha mind egymás felé tartottunk. Hogy jöttem én a képbe, ha őszintén kimondjuk a dolgokat? Úgy, hogy a megérkezésük pillanatában őket bizony nem várták! Leszálltak a vonatról arra a bizonyos peronra, ahol akkor senki sem állt ölelő, védő karokkal, nem nézett rájuk szeretettel, nem töltötte meg őket igazi élettel.

A mi későbbi találkozásunkat mi előzte meg? Az én életemben a vágyakozás utánuk. És az övékben? Az elhagyás!

Hiszem, hogy a szeretet minden sebet begyógyít, de attól a heg még ott van, és talán mindig is ott marad. S lehetek én akármilyen kemény is, az, akire okkal pakolnak, mert elbír minden terhet, ezt a pakkot mégsem nekem kell cipelnem. Egyszer nekik kell majd a súlyos csomaggal a hátukon végigmenniük a saját útjukon. Addig pedig mi marad? Az a bizonyos megmagyarázhatatlan düh.

Az egyik lányomban mindig is sok volt a harag. Gyakran dühös a világra, az emberekre, rám is, ha olyan hangulata van. Sokat gondolkodtam azon, honnét eredhet mindez. Mit rontottunk el? Mit nem dolgoztunk fel? Mi maradt kimondatlan? A mi közös dolgaink tekintetében talán semmi, de az ő tarisznyájába nem csak mi pakoltunk. Ő már egyszer nem kellett. Ő úgy érkezett meg, hogy abban a pillanatban senki sem várta. Neki tényleg van oka és joga is haragudni, dühösnek lenni.

Nekem mint örökbefogadó szülőnek ezeket a dolgokat nagyon nehéz kimondanom, másnak a vétke miatt vezekelnem, mégis tudom, hogy egyszer ennek az egésznek bizony robbannia kell még akkor is, ha a mi közös életünkben nem is lesz valódi, a folyamatot elindító katalizátor.

 

Sírj csak bátran!

S igen, amikor majd felszakad az ősi harag, akkor vele együtt kell mindezt nekem is megélnem. Nekem is fog fájni, rajtam is fog csattanni. Mégis készen kell állnom, ha eljön a pillanat! Ott kell lennem! Fognom kell, ha elesik, vigasztalnom, ha sír, vagy éppen azt mondanom, sírj csak bátran! Ordíts bele a világba, neked szabad, én is ezt tenném a helyedben! Bármennyire nehéz is, meg kell élned ezt az egészet így, mindenestül! Kirázni azt a zsákot, kipakolni az asztalra mindazt, ami fáj, sért, dühít. A miérteket és a vajonokat. Minden egyes morzsaszemet, ami odabenn maradt. Aztán ölelj meg engem szorosan! Hajtsd ide a fejed, nyugodj meg! Hagyd, hogy megtöröljem a szemed, megsimogassam a hajad, és doboghasson érted továbbra is a szívem!

Nekem mindenestül kellettél akkor, amikor megláttalak azon a bizonyos peronon, ahol te is szürkébb lehettél, mint mások, és talán én is, de mitől lehetne boldog színe az embernek, ha még nem érezte, milyen is őszintén ölelő karok oltalmába megérkezni egy hosszabbra sikerült vonatút végén. Most végre mi is egymásba kapaszkodva állhatunk itt. Más utakat jártunk be, de a célállomáson már közösen, egymáshoz tartozva szállunk le. Család lettünk – én az anyukátok, ti pedig a gyermekeim.

Gyere, gyertek, menjünk haza végre! Pakkostul, görnyedt háttal, de az élet színétől ragyogva.

Bartalos Tóth Iveta

A cikk a Vasárnap Lélek - a Belső Valóság mellékletében jelent meg