A sors nem érdem szerint osztogat

Amikor már úgy érezte, hogy a sok-sok megpróbáltatás után végre egyenesbe került a család élete, jött az újabb csapás

A sors nem válogat: osztja, ahogy jónak látja. Jóból és rosszból is. A mérleg egyszer ide, másszor oda billen, nem érdem szerint. A borsi Figura Katalin (lánykori nevén Kiss), akinek családján rajta volt a kulák bélyeg, megtapasztalta ezt.

 

Ül velem szemben, mögötte vázában csodaszép kardvirágok, amelyekkel tele van a kertje. Bejön a férje is, aki 31 éven át volt mozdonyvezető, mindaddig, amíg már alig bírt felmenni a mozdonyra: súlyos asztmás lett, mint az édesapja, aki egykor kubikos volt. Sem ő, sem az édesanyja nem él már, az öccse is meghalt, csak a húga maradt, aki borász Szőlőskén. József letelepszik mellénk, csendben hallgatja, ahogy a felesége mesél. Itt-ott beleegyezően bólogat, nemigen szól közbe.

„Egy éjjel fél tizenkettőkor begörcsöltem, és lerogytam, de nem tudtam, miért – kezdi Katalin, más oldalról, mint ahogy vártam. Már jó ideje kapcsolatban voltunk telefonon, ezt-azt jelzett, de a személyes találkozásunk mindig elmaradt valami miatt. – A férjem megijedt, hogy infarktus, hívta a gyorsmentőt, bevittek kórházba. Ott töltöttem 12 napot; ezalatt 13 kilót fogytam, de nem operáltak. Csak feküdtem és tűrtem. Van ugyanis egy születési hibám a vérrel: az S-protein hiánya, ez tartotta őket vissza.”

 

A sok betegség megviselte

Az S-protein a véralvadással egyensúlyt tartó fibrinolízisben szerepet játszó fehérje. Alacsony szintje vagy hiánya fokozott alvadékonysággal és trombózishajlammal járhat. Katalinnak egész életében borzasztóan fájt a keze, lába, de mindig a hátgerincével kezelték, nyolc hónapot is lehúzott kórházban, holott azzal soha baja nem volt. Bár a terhesség alatt is folyton gyulladásban voltak az erei, csak azután, hogy változókorba lépett, s nőgyógyászati problémával műteni kellett, jött elő: trombózist kapott, majdnem belehalt. Az epeműtétet sem lehetett halogatni, a mája tele lett cisztával, meg kellett operálni.

Olyan volt, mint egy múmia, nem bírt lábra állni. Közben a jobb lábából kiszedték az ereket, de a seb nem gyógyult – akkor még nem tudták, milyen jellegű a betegsége. Öt hónap elteltével küldték genetikai vizsgálatra, mert az egyik lánya, aki laboráns, s akinek gyakran begyulladtak az erei, már tudta, mi a betegsége. S mivel ez örökletes, ő hívta fel rá édesanyja orvosainak a figyelmét. Ez 2001-ben volt. Katalin sokat sírt, de lassacskán elfogadta, hogy bár a betegségét nem lehet meggyógyítani, élni lehet vele. Az ember bármikor kaphat embóliát, trombózist. Katalin optimista természet, ez volt a szerencséje... Bár lelkileg nagyon megviselte a sok betegség, ma már tud mosolyogni.

 

Kitelepítés, szövetkezetesítés

Szőlőszeti mesteriskolát végzett, egész életében munkásokkal foglalkozott. „A családon rajta volt a kulák bélyeg, nem tanulhattunk tovább – kanyarodunk vissza a múltba. – Negyvennyolcban kitelepítettek bennünket; apu fiatalabbik öccse akkor nősült meg, ők mentek el helyettünk. Mi itt maradtunk, mert épp akkor született meg a húgom. Én kétéves voltam. Apunak nem maradt semmije, holott volt gazdaságuk, házuk, anyu meg nem írta alá, hogy belép a szövetkezetbe, így szomorú sors várt ránk. Sokat éheztünk, mert kisepertek mindent, kihúzták a disznót az ólkából, a teheneket elhajtották. A kamrából, ahol nagy ládákban állt a búza, gabona, mindent elvittek. Mindig előttem van a nagy eperfa az udvaron, ott sírtam a hintában. Semmink nem maradt. Az anyu házában laktunk, de az apja akkor nősült másodszor, így a régi házban maradtunk. Apu vashordóból csinált kályhát, hogy fűteni tudjunk, nem volt mit ennünk. Anyu karácsonykor tejfeles metéltet készített, az volt a szentesti vacsora. Soha nem tudom elfelejteni az ízét, mindennél jobb volt. Apu, anyu csak nézett, mert mi, a négy gyerek úgy ettünk, mint aki soha életében nem evett. Próbáltam azóta elkészíteni, de azt nem lehet utánozni.”

Apai nagyapjáékat Nemesnádudvarra vitték, velük csak életében kétszer találkozott: egyszer őket engedték haza, és egyszer Katalin látogatta meg őket. Ott is haltak meg; szomorú az emlék. Az egész család távol került: apjának öccse Újhelybe nősült, a testvére is ott halt meg. A vagyonából soha nem kaptak vissza semmit.

Katalin apja eleinte a szövetkezetben dolgozott, dohányos volt, kertészkedett, majd a szőlőgazdaságba került, anyja az állattenyésztésben kapott munkát. „Pénzünk akkor sem volt sok, de anyu igyekezett, vasárnaponként is elmentünk cseresznyét, gyümölcsöt szedni, aztán vitte eladni, azért vett nekünk ruhát, cipőt – folytatja történetét Katalin. – Szerencsére jól tanultunk, de a bátyám és a nővérem megbetegedtek, súlyos asztmát kaptak. A nővérem, hiába vették fel orvosira, nem tudott továbbtanulni. Sajnos, már egyikük sem él.”

 

Nehéz volt talpra állni

A meghurcoltatás után igazán sohasem tudtak teljesen talpra állni. Apja, anyja ugyan átépítette a régi házat, és nem éreztették gyerekeikkel a múltat, de azoknak mindig hiányzott, hogy nem volt nagymama, nagyapa, nem volt hová menniük. Más a mostohanagymama; erről Katalin nem is akar többet beszélni, hogy ne bántsa az emlékét. „Nehéz volt talpra állni, tehetetlenek voltunk, soha nem volt padlós szobánk, csak sárral tapasztott – Katalin szeme könnyektől csillog. – A földet dolgoztuk, és utána kontingenst adtak, oda jártam este és hajnalban anyuval kapálni, mert a két testvérem beteg volt. Amikor a férjemmel összekerültünk, nem tudtak nekünk vagyont adni.”

 

Lassan fél évszázada együtt

„Hogy is kerültek össze?” – kérdezek közbe, s a férje nevetve ösztökéli nejét, hogy „no, meséld csak el. Akkor még szép fiú voltam”. Katalint nem sokáig kell nógatni: „Amikor Szőlőskére jártam iskolába, gyalog mentünk a buszhoz, s ott találkoztunk. Négy évig jártunk együtt, közben József elment katonának, 1966-ban házasodtunk össze.” „Ahol most vagyunk, apámék laktak, kifizettük a testvéreket, s átépítettük a régi borsi házat”– szólal meg végre József. „Ez mind a két kezünk munkája, s az ember igyekszik megbecsülni” – ezt már újra Katalin mondja. 1967 októberében megszületett a fiuk, két évre rá Petra, aztán Erika. 1970-ben fogtak hozzá építkezni, ami megint sok nélkülözéssel járt.

Mégsem ez volt a legnehezebb, hanem az, amikor József megbetegedett. „Egy évig volt a Tátrában, én pedig itt maradtam a három gyerekkel, akik akkor még tanultak. Ez ’89-ben volt, ’91-ben ment félnyugdíjba – ahogy erre terelődik a szó, Katalin homlokán mélyebb lesz a ránc. – Jöttek a csekkek, raktam őket a hűtőre. Senkinek nem kívánom azt a helyzetet. Kölcsönünk is volt. A férjem betegpénzt kapott, én ha délutános voltam, mentem munkába, és hajnalban keltem, mert elvállaltam két hektár szőlőt művelésre. Kapáltam, permeteztem, hogy megéljünk. A gyerekek, ha itthon voltak, segítettek.”

Mára kettecskén maradtak a borsi házban. A fiuk, aki katonaiskolát végzett, ma már nyugdíjas, Tőketerebesen él, ők gyakran jönnek. Egyik lányuk, aki egészségügyis, Pardubicében dolgozik a kórházban, a kisebbik Nagyszombathoz közel, Nahácson lakik. Most már az unokák jelentik Katalin és József számára a legnagyobb örömöt. Bár nehéz volt az életük, Katalin nem keseredett meg, optimista és jószívű, azoknak a ritka embereknek az egyike, akik jóval kompenzálják mindazt a rosszat, ami az életben érte őket.

 

 

A teljes riport a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!