Tóth Ildikó - köntörfalazás nélkül

Férj és feleség megtépázott, mégis megbonthatatlan kapcsolata a színpadon, anya és lánya mélységes titkokkal terhelt viszonya egy új filmben. 

Talabér Tamás fotója

 Dürrenmatt kesernyés, ironikus, de mindvégig rendkívül szórakoztató darabja, a Play Strindberg Székesfehérváron, Hirtling Istvánnal, egy tévhitben élt nő esete Mészáros Márta rendezésében, az Északi fényben, Törőcsik Mari oldalán. Ezzel a két szereppel bővült az elmúlt hónapokban Tóth Ildikó színészi alakításainak sora. S miközben kamaszodik a fia, ő már ötvennek mondja magát. Pedig nem annyi. Majd augusztus végén. De nem foglalkozik vele.

 

* Nyugodtan letagadhatna jó pár évet, ehelyett fut, szalad előre az időben. Miért?

Én már kislányként is többnek mondtam magam. Füllentettem. Sokáig ugyanis nem egy érett, értelmes csajnak néztek, hanem olyan fiatal kis leánykának. Engem ez zavart. Ki kellett gyógyítanom magamat ebből a betegségből. Ezért mondtam mindig többet, mint amennyi valóban voltam. Nem is értem azokat a nőket, akik nem tudják felvállalni a korukat, vagy fiatalabbnak állítják be magukat. Gondolhatok én bármit, élhetek úgy, mintha fiatal volnék, de ez van. Ötven leszek idén. Legyen az ember tárgyszerű. Mészáros Mártában is ezt szeretem. Egyenes, őszinte, nyílt ember. Biztosan a kora miatt is, bár szerintem már huszonöt évesen is ilyen volt. Nem köntörfalaz. Én régebben, ha megfogalmaztam valamit, mindig nagyon figyeltem, milyen szavakat használok. Ő lényeglátó. Pontos. Nála nincs mellébeszélés. Azzal sem nagyon törődik, ha megbánt valakit, annyira eleven, tiszta esszencia, amit közöl. Ha ezen megsértődik az illető, puff neki, az ő baja. Márta mindig azt választja. Az élete is ilyen, és a filmjei is erről szólnak. Az igazság, az egyenesség minden tekintetben gyümölcsöző. Minek hazudni? Simogatni sem kell, ha más van mögötte.

* Mészáros Mártával most dolgozott először, Törőcsik Marival már jó pár évvel ezelőtt, a Katona József Színház Szent György és a sárkány című előadásában is játszott.

Rettenetesen izgultam, hogy Mártával hogyan fogok dolgozni, és Mari vajon szeretni fog, vagy mi lesz. Bár ha találkozunk valahol, mindig odalép hozzám, és csak ennyit mond: »Tudod, hogy én téged nagyon szeretlek!« De aztán minden annyira jó lett…! Pedig nehéz volt a munka, mert két idősíkban játszódik a történet. Én vagyok a jelen, Törőcsik Mari pedig a múltat és a jelent köti össze. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt gondoltam, hogy mint rezonőr olyan kérdezgetős lesz a figura, akit játszom. Izgultam, hogyan fogok én ebből eleven, élő dolgot kihozni. Remélem, sikerült. Nem éppen attraktív, drámai sűrítettségű jelenetekkel teli az én filmbeli történetem. Viszont nagyon szuggesztív, nagyon erős jelenlétet kíván, ami az egyik legnehezebb feladat kamera előtt. Amikor a néző bekapcsolódik a történetbe, akkor azt látjuk, hogy egy magabiztos, az életét nagyon jól működtető, anyagi gondokkal nem küszködő, jól menő bécsi ügyvédi irodában dolgozó nő, akinek határozott elképzelései vannak az életről, egyszer csak hírt kap, hogy az édesanyja kómába esett. Autóba ül, elmegy hozzá, és az, amit megtud tőle, az a sok éve őrzött titok kibillenti ebből a nagyon működőképesnek tűnő, magabiztos életből. A forgatókönyv és a Mártával való beszélgetések alapján megpróbáltam, amennyire csak lehet, felvértezni magam nagyon erős elméleti tudással, s utána már az volt a feladatom, hogy kinyissam az érzéseimet, a lelkemet. Nagyon lecsupaszítva fogalmazok most, de az volt a gondolatom, hogy Ildi, neked nem kell mást csinálnod, csak ezerrel nézni, figyelni Törőcsik Marit, hiszen én kérdezgetem őt, bár annak is van indulata, fokozottsága.

* Olga, akit játszik, egy mélyen elhallgatott titokra bukkan, amelynek a gyökerei az ötvenes évekbe nyúlnak vissza, s miután idős anyja felfedi előtte a történteket, szövevényes nyomozásba kezd.

Azt szokták mondani, a színészválasztás fél siker, eredményhez vezet. Amikor engem választanak egy történetbe, és helyzetbe kerülök, onnantól fogva, mint egy iparos mester, elkezdek gondolkodni, dolgozni, utánanézni bizonyos dolgoknak. Egy csomó feladatot tűzök ki magam elé. Szabó Istvánnal dolgoztam néhány évvel ezelőtt Az ajtóban, most Mészáros Mártával az Északi fényben. Ami mindkettőjük nagyságát, erősségét bizonyítja: annyira kíváncsiak, elfogadók, szeretni tudók, hogy az elképesztő! Pályám elején elképzeltem, hogy ezt hogyan kell csinálni, így meg úgy, de sokszor megakadtam, ha nem az én törvényeim szerint alakultak a dolgok. Azóta megtanultam, hogy a saját karakterem, a saját sorsom, a saját szerepem történetét akkor is képviselni tudom, sőt még jobban, ha nagyon-nagyon figyelek a másikra, a partneremre, és mindent befogadok, elfogadok – természetesen az elemzettség határain belül –, mert attól csak gazdagabb lesz a játékom. S ezt Szabó István is, Mészáros Márta is tovább erősítették bennem. Az ő tehetségük nem konzerválódott, hanem élő és eleven tehetség, mert nyitottak és kíváncsiak a színész véleményére.

* Doktornőként Az ajtóban az Oscar-díjas Helen Mirrennel is volt közös jelenete. Róla mi a legélesebb képe?

Hogy végtelenül fegyelmezett volt. Nekem ez nagyon tetszett, hiszen magamat is annak tartom. Ez hozzátartozik a színész munkájához. Persze mindenki máshogy csinálja, meg akinek nem ez a fontos, azzal sincs baj, de nálam ez nagyon fontos szempont.

* A Závada Pál regénye nyomán forgatott Jadviga párnája ma milyen súllyal van jelen az életében?

Szerencsésen alakult a pályám, sok olyan emberrel találkozhattam, akiktől sokat lehetett tanulni. A Jadviga párnája a szívem jó kis bugyrában van. Imádtam a regényt. A felkérés már azután ért, hogy olvastam. Amikor Deák Krisztina, a film rendezője felhívott, hogy felkínálja a szerepet, majdnem kiesett a kagyló a kezemből. Tudtam, miről beszél. Tartalmában, stílusában minden szempontból csodálatos műnek éreztem a regényt. Nekem nagyon nagy élmény volt ez a munka. Ha filmszerepet játszom, mindig van olyan érzésem, mintha belépnék valakinek az életébe. Ez a színházban is így van természetesen, de a kamera előtt, főleg ha 35-40-50 napot forgatok, vagyis ha nagyobb szerepet formálok meg, akkor az még erősebb, még intenzívebb. S ezt Jadvigánál is így éreztem.

* »Gőzmozdonyként, harciasan mentem neki az életnek« – nyilatkozta nemrég, pályafutása első éveire utalva.

Ez a fiatalság velejárója.

* Sokat változott azóta?

Ez a gőzmozdonyság főleg az ítéleteimben, a munkához való hozzáállásomban mutatkozott meg. A munkában ma is maximalista vagyok, de a tapasztalataim azt súgják, nem kell olyan vakon belevágni bizonyos dolgokba. Néha ugyan még jó lenne csak úgy hagyni magam sodródni, de már a meglévő tudással. A vágy, hogy vadvízi evezős módjára vessem bele magam helyzetekbe, még ma is jellemző rám, vállalom is, de már vannak fogásaim a túlélést illetően. Szeretek lejutni a dolgok mélyére, de úgy, hogy közben jó is legyen.

* S a harciasság? Maradt?

Az nem olyan látványos nálam, de azért tudok makacsul, csökönyösen küzdeni valamiért.

* Miközben vadvirágként éli az életét. Mert ezt is mondta már.

Furcsa ez nálam. Fiatalon csupa kitűzés, cél és határozottság volt az életem. Pontosan kijelöltem, mit kell tennem. Ilyen szempontból szelídültem, de ez sem múlt el, és valószínűleg nem is fog elmúlni. Nekem az is jó, ha süt a nap, de az sem baj, ha esik az eső, vagy ha jég veri a hátamat, hiszen az is hozzátartozik az élethez. A belső utamon szelídültem; ez kifele nem biztos, hogy látszik. A színházválasztásaimban például harciasabb voltam, mint ma. Hogy mire mondok igent vagy nemet a munkában. Csak ez sem volt látványos nálam. Még a célja sem volt az, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Egyszerűen a saját törvényszerűségemből fakadt, hogy mikor, milyen helyzetben hogyan cselekedtem. A Nemzetiben például, amikor megnyílt, visszaadtam Évát Az ember tragédiájában. Szép csendben nemet mondtam a szerepre, és ezt ma sem bánom.

 

* Szép ez a zöld gyűrű az ujján. Ennek is megvan a maga története?

Erdélyi a férjem, így nyáron mindig odautazunk egy kis időre. Olyankor, ha tehetjük, elmegyünk Brassóba és a környékére. Tavaly is ott sétáltunk Brassó főterén, egy nagy, ezer méter magas hegy alatt. Nem vagyok ékszerbolond. Augusztus volt, közeledett a születésnapom. Megálltunk egy fagyizónál, mellette ékszerbolt, és nem tudtam elszakadni a kirakattól. Velem ritkán történik ilyen. Bementem a boltba, ott megtudtam, hogyan illesztenek fenyőgyantába apró virágokat, virágszirmokat, amit aztán bronz foglalatba helyeznek. Amikor kijöttem a boltból, megsúgtam a fiúknak, a férjemnek és a fiamnak, hogy nagyon örülnék, ha ezt kapnám a születésnapomra. És megvették. Nagyon szeretem hordani. Eredeti darab, hiszen nincs két egyforma virág a természetben.

(A teljes interjú a nyomtatott Vasárnapban jelent meg)