2017. április 26., szerda 11:37

... akkor hirtelen odakinn, azt hiszem, növekszik a rügy.

2017. április 21., péntek 00:28

Mentünk az oviból haza anyával, most csak ketten. A lakótelepi aszfalton sétáltunk ott, ahol a blinker is van, az útkereszteződés után, ahol a halacskák úsznak a vízben, egészen magasan, szinte alig látni, csak ha nagyon felnézel, és anya kicsit felemel, akkor látni, hogy a szájuk a semmiségbe tátong, száraz űrt harap.

2017. január 12., csütörtök 23:55

Le akartam írni, ahogy járok, de nem tudtam. Jobb és bal, ez így oké, szünet is van közte – dobbanásnyi ‒, de vajon így a szünettel együtt már lehet-e egy ütem az ütés, az a csattanó pofon, amit a cipőm talpa a betonra mér? Nincs jelző. Csak a betonra. Mennyi mindent ki lehet olvasni egy mondatból.

2016. december 2., péntek 01:42

Hát nekem azt senki ne mondja, hogy nem tudok egyedül lenni, mert én azt pontosan tudom. Hogy várjam meg az egyetemi büfében, a kávézóban, amíg kakil, hogy rendeljek még valamit vagy kérjem el a wifi-jelszót.

2016. október 14., péntek 00:10

Ülünk a helyünkön, és telik az élet. Régen a kakasülőn, aztán a karzaton, most a földszinten. A pénzünk nem lett több, csak a kreativitásunk. Mindig ugyanott, és mégis mindig másutt. Néha törőcsikmari az átutazó, néha pedig mi magunk. Ha mindenki elmegy, táncolunk az emeleten.