Hunčík Péter: John Lennon, Imagine

Nyári ifjúsági tábor, valahol az Alpok lábánál. A résztvevők lengyel, észt, szlovák, ukrán, német, dán, olasz és magyar egyetemisták. 

Somogyi Tibor felvétele

A bemutatkozáskor a Nyugat-Európából származók megmondják a nevüket, szólnak néhány szót önmagukról, a tanulmányaikról és arról, hogy miért vesznek részt a tábor munkájában. A kelet-közép-európaiak főleg a hazájukról, illetve a nemzetükről beszélnek. Mintha a saját életük nem volna olyan fontos.

Az ukrán fiatal elmagyarázza, hogy mi a különbség az oroszok és az ukránok között, és részletesen elbeszéli, mi volt a krími háború lényege. A fiatalabbik lengyel egyetemista erre elmeséli, hogy Ukrajna nyugati része 1945-ig Lengyelországhoz tartozott, és Sztálin a második világháború után rabolta el ezt a területet. Az idősebbik meg azt magyarázza, hogy a lengyeleknek nagyon rosszulesik, ha valaki Auschwitz helyett Oświęcimet mond. „A koncentrációs tábor német volt – hangsúlyozza. – Nem mi irtottuk a zsidókat, hanem a nácik.”

Az olasz lány elmondja, hogy az egyetemet Montpellier-ben végezte, és ősztől egy svéd kutatóintézetben fog dolgozni. Ott akarja megszerezni a PhD fokozatot, és csak ezután tér haza. Eredetileg tengerbiológiával foglalkozott, de később rájött, hogy a sejtek anyagcseréje jobban érdekli őt.

Az észt fiú végigmondja a balti államok történelmét, mesél a szovjet-orosz nacionalizmusról, az asszimilációról, és arról is, hogy még ma is milyen bonyodalmakat okoznak számukra a Baltikumban lakó orosz nemzetiségű emberek, akikről soha nem lehet tudni, hogy krízishelyzetben hogy viselkednének, kihez húznának.

Három álló napon át gondolkodom ezen az „apró” eltérésen. Mármint azon, hogy ami a nyugati embernek természetes, és magától értetődő, az nálunk, K-K-E-ban hetvenkét évvel a háború és harminc évvel a bársonyos forradalmak után is bizonytalan. A mi identitásunk ugyanis elképzelhetetlen az etnikai komponens nélkül. És ez az etnikai identitás aztán rányomja a bélyegét egész életfilozófiánkra és gondolkodásunkra.

Engem egyébként azért hívtak meg, hogy kommunikációs tréninget tartsak ennek a vegyes társaságnak. Fél napot kaptam az elméleti rész bemutatására, aztán három napon át gyakoroljuk a verbális, de főleg a non-verbális kommunikáció fogásait. Elcsodálkoznak, amikor bemutatom nekik, hogyan lehet a testbeszédből „kiolvasni” a társunk gondolatait és rejtett érzelmeit.

És még jobban elcsodálkoznak, amikor rádöbbennek arra, hogy verbális szinten ugyan különbözünk egymástól, tehát a gondolkodásunk és az értékrendszerünk mutat eltéréseket, de az érzelmi életünkben alig vannak különbségek.

A gyász és az öröm azonos módon nyilvánul meg Krakkóban és Milánóban. A pozsonyi és a párizsi ember is egyformán éli meg a haragot és a dühöt. És a féltékenység Pesten ugyanaz a kínzó érzés, mint Tallinnban vagy Prágában.

Este, sörözgetés közben békésen beszélgetünk egymással. Szó esik az egyetemek képzési rendjéről, az európai együttműködésről és Földünk jövőjéről is.

A mieink elhúzzák a szájukat, és panaszkodnak az EU-ra és az amerikaiakra. (A lengyelek és az észtek az oroszokra is.) Az egyik cseh lány felháborodottan azt kérdezi, hogy a cigányok gettói mellett most már menekülttáborok is lesznek Csehországban? Felparázslik a vita, mert a nyugatiak nem értik, hogy Keleten hogy alakult ki ez az egységes elutasítás minden mássággal szemben.

Aztán valaki gyorsan előveszi a gitárját, s a csapat tagjai dúdolni kezdenek. És amikor John Lennon Imagine című számát játssza a gitáros, már mindenki hangosan énekli a varázslatos strófákat: „képzeld el, hogy nincsenek országok, / nincs miért meghalni és gyilkolni, / és nincsenek vallások sem, / képzeld el, hogy minden ember békében él, / mert az emberek mind testvérek.

Letelik a hetedik nap is, és a résztvevők búcsút vesznek egymástól. Névjegykártyákat és e-mail-címeket cserélnek, és megígérik, hogy kapcsolatban maradnak egymással. Aztán a mieink hazaérkeznek, leülnek sörözni a haverokkal, és a harmadik kancsó után rázendítenek a cigányozásra, a zsidózásra meg a muszlimozásra. És szidják az uniót meg a szomszédokat. Hiszen mindannyian testvérei volnánk egymásnak.