Egy örökbe fogadott kamasz gondolatai

Nincs személyes tapasztalatom ebben a témában, bár több mint 15 éve engem is megérintett az örökbefogadás gondolata, mivel 27 és 30 éves korom között három terhességemet is spontán elvetéltem...

Fotolia

 

És volt egy rövid időszak, amikor azt hittem, sohasem lesz gyerekem. Akkoriban engem még az örökbefogadás gondolata is megrémített. Ma már máshogyan gondolom, de fiatalabb koromban féltem tőle, ha mégis eljutok oda, hogy nem tudom egyik terhességemet sem kihordani, lesz-e elég bátorságom az örökbefogadást választani. Talán nem bíztam eléggé magamban, nem hittem abban, hogy az, amit adhatok, elég jó lehet valaki más gyermekének, akit nem ismerek, és akiről lemondtak. A sajnálat és önsajnálat érzése erősebb volt bennem, mint a hit, hogy az örökbe fogadott gyermek sem véletlen érkezik éppen oda, ahhoz az anyához és apához. Mert minden választásnak és döntésnek oka van. És nincs olyan, hogy valaki más gyermeke, mert abban a pillanatban, amikor átölelem, már az enyém, a miénk, mert az ő felnevelése tesz engem anyává. Tesz minket szülővé. A hétköznapok, az ünnepek, a mosolyok, a kételyek, a viták, a megbocsátások, a halk és hangos szavak, a kérdések, az álmok. Bár nem látom benne az arcom, és a párom tekintetét sem (néha azért mégis, bár hihetetlen, de létezik ilyen). Mégis ott leszünk benne, és ő bennünk. Végül elmosódik minden vélt vagy valódi határvonal, a mosolya eggyé olvad a miénkkel. Együtt leszünk mi azok, akik. Anya, apa és gyermeke, és a víz vérré válik...

 

A világító csillag

Rendhagyó módon ebben az írásban nem szülői szemszögből mutatok meg valami nagyon fontosat és elgondolkodtatót. Hanem az örökbe fogadott gyermek oldaláról, mert erről kevésbé esik szó, hiszen az emberek vagy éppen az örökbe fogadni készülők elsősorban mindig az anyák érzéseire kíváncsiak. Pedig a gyermekek megélései, vágyai, tapasztalatai ugyanolyan fontosak, ha nem fontosabbak. Egy 16 éves örökbe fogadott kamasz fiú példaértékű, megható, megerősítő, felemelő nézőpontja következik. Talán azoknak is, akik még bizonytalanok, hogy örökbe fogadjanak-e gyermeket, és ha igen, hogyan kommunikálják, hogyan képviseljék, kezeljék az örökbefogadást a család, az ismerősök, munkatársak, a barátok felé.

Sebesfi Ádám felnőtteket is meghazudtoló nyíltsággal, őszinteséggel, humorral és szeretettel beszél arról, mit jelent számára, hogy őt örökbe fogadták.

Milyen kérdésekkel, helyzetekkel találja nap mint nap szemben magát, és hogyan kezeli mindezt.

 

„Igazából az, hogy én most erről beszélek az olyan természetes nekem, mint amikor másokat arról kérdeznek, hogy mi a munkájuk vagy a hobbijuk. Az, hogy én ehhez így állok hozzá, nem tőlem függ, ez azon múlik, hogy a szülő is kezelje természetesen ezt a dolgot. Nem vagyok pedagógus, de azzal tisztában vagyok, hogy egy szülő mindig hatással van a gyerekre. Ha egy szülő nyugodt, akkor a gyerek is az lesz.

Ha a szülő természetesen kezeli az örökbefogadást, akkor a gyerek is így fogja kezelni. Azt hiszem, ez nálunk nagyon jól sikerült. Sok riporter megkérdezi tőlem, hogy hány évesen mondták el nekem, hogy örökbe fogadtak. Ezt nem elmondani kell, ebben nevelni kell egy gyereket. Ehhez sok szeretet és kreativitás kell. Elmesélek egy konkrét példát. Volt a konyhaablakunkban felakasztva egy világító csillag, és anya mindig elmondta, hogy az azért lógott az ablakban és világított minden este, hogy én tudjam, ide kell érkeznem.

Soha nem szabad hazudni a gyereknek.

Körülbelül hároméves lehettem, amikor egy pajtásom édesanyja állapotos lett, és láttam, ahogyan nő a pocakja. Megkérdeztem anyát, hogy én is az ő pocakjában voltam-e, mert soha nem láttam ilyen családi fotót. Anya akkor azt mondta nekem, hogy nem. És újra megkérdeztem, és újra azt mondta: nem. Ez egy fontos momentum volt az életemben, mert ha ő akkor nem mondott volna nekem igazat, később hogyan várhatta volna el, hogy én is igazat mondjak neki, amikor egy ilyen lényeges kérdésben hazudik nekem.

Akkor beszéljünk az örökbefogadásról és az ezt érintő bármilyen kérdésről, amikor a gyerek szeretne róla beszélni, de akkor mindenképpen. Ne keressünk kibúvót, hogy épp vár ránk a házimunka, vagy postára kell mennünk. Üljünk le, hallgassuk meg, és ne akkor, amikor mi úgy döntünk, hogy valamiért szeretnénk elmondani neki valamit. Ötéves lehettem, amikor egy meseolvasás után egy nagyon összetett gondolatot fogalmaztam meg. Az jött ki a számon, a fejemből, a szívemből, mert ami a szívemen, az a számon, hogy attól még az egy alma, az egy alma, nem?

Nem vagyok különleges. Ugyanolyan gyerek vagyok, mint a többi, csak örökbe fogadtak. Ebből már kiskoromtól kezdve vicces történetek születtek. Egyszer egy családi ünnepség alkalmával az összes családtagtól egyesével megkérdeztem, hogy téged is örökbe fogadtak? Téged is, és téged is? Nem? Engem igen! És így fogadtam el magam, de azért voltak szomorú pillanataim is, mert az iskolai környezet, a diákok, pedagógusok még mindig nem tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Másodikos lehettem, amikor leverten jöttem haza az iskolából, és anya megkérdezte, mi a baj, majd leültünk beszélgetni. Mert az egyik gyerek az iskolában azt mondta, hogy nekem nincsenek is szüleim. Akkor is sokat beszélgettünk, és ma is. Ő a legjobb barátom. Mindent meg tudok vele őszintén beszélni, és ez nagyon jó, nagyon fontos nekem. Akkor anya azt mondta, hogy dehogy nincsenek, hiszen itt van ő és apa. Tehát vannak. Akkor én kicsit műhisztiztem, bevallom, mert épp arra vágytam, hogy anya erősítsen meg ebben, hogy igenis nekem vannak szüleim. Ez a megerősítés nekünk, gyerekeknek néha fontos, akár a mindennapi meseolvasás. Ezután kb. még 13 percig szomorkodtam. Szerintem ebben sincs semmi furcsa. Az örökbefogadás nem trauma, hanem lehetőség. Új ismeretségeknél, amikor elmondom, hogy engem örökbe fogadtak, szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket kapom. Most ezekre szeretnék itt is válaszolni. Az egyik leggyakoribb kérdés, hogy nem haragszom-e az igazi anyámra azért, amiért lemondott rólam. A válaszom: nem. És rögtön ki is javítanám a kérdést, mert nekem az igazi anyukám az, aki nevel engem. Az életet adó anyukámra (így nevezem őt) pedig azért nem haragszom, mert dönthetett volna úgy is, hogy nem hoz engem a világra, elvetet, vagy kidob egy kukába, de ő másképp döntött, és ezzel megadta nekem az esélyt, hogy olyan családba kerüljek, ahol engem szeretnek. Egy családnak pedig megadta az esélyt, hogy legyen egy olyan gyereke, akit szerethet. És én ott vagyok velük, nekik ez jó, s nekem is jó, ez a legfontosabb! A másik nagyon furcsa kérdés, amit fel szoktak tenni: Nem zavar, hogy nem hasonlítasz a szüleidre? Erre azt szoktam felelni, ha őket nem zavarja, akkor engem sem. Sokszor megkapom azt is, hogy nem hiányzik-e az igazi családom. Mi az, hogy igazi? Az az anya, aki felnevel. Aki mesét olvas este, aki ott van veled, amikor szomorú vagy, amikor kórházba kerülsz, és teljesen mindegy, hogy a véred vagy nem a véred. Minket nem a vér köt össze, hanem a szeretet!”

Sebesfi Ádám 16 éves, örökbe fogadott gyerek, aki gyógypedagógusnak készül. Többek között azért, hogy tapasztalataival segíteni tudjon más örökbe fogadott gyermekeknek és családoknak.

 

A cikk megírásáért köszönettel tartozom Bíró Rita (www.izekesivek.hu) life coach kolléganőnek, aki maga is örökbe fogadó anya.

Montorffy Letti

A cikk a Vasárnap Lélek, a Belső Valóság mellékletben jelent meg