Fügézők

Benne a nap ereje, a föld gazdagsága, elérhető minden évszakban. Molnár Piroska, Bán János és Gáspár Sándor meséli el, mit jelent meki ez a csodás gyümölcs.

Fotolia

Lombjának édes illata több száz méteres távolságból is érezhető. Mahdiát elhagyva Monastir irányába sétáltam Tunéziában. Nem tudtam, meddig jutok. Egy kiadós reggeli után csak vizet vittem magammal, gondoltam, mire megéhezem, addigra lakott területre érkezem. Nem ez történt. Hamarabb tört rám az éhség, mint vártam volna, házakat pedig még távolról sem láttam. Gyorsan meggyőztem magam: legyek inkább éhes, mint szomjas. Előbbit mégiscsak könnyebben viseli az ember. Többórás gyaloglásom egyik legemlékezetesebb pillanata: hirtelen bódítóan édes illat csapta meg az orromat. Időbe telt, míg rájöttem, honnan hozza lágy fuvallat. Egy magányos fügefa lilára érett gyümölcsét kínálta. Nem ettem belőle marékszámra. Elég volt négy-öt nagyra duzzadt darab. Azóta sem találkoztam ezzel az ízzel. Fent, a fa koronáján madarak dézsmálták a dús fürtöket, nekem nyújtóznom sem kellett a ráncos kis zacskókért. Szó szerint az ölembe lógatta a fa.

Azóta egészen meghitt kapcsolatban vagyunk. Mármint a fügefa és én. Gyümölcséből az év minden napján tudok enni pár szemet, főleg dióval, mazsolával vagy datolyával. Úgy, ahogy egy oázisban, a Szahara dűnéi között tették elém, mézzel locsolva.

 

 

Magyar földben termő fügefát Molnár Piroska lakása előtt láttam először. Elég volt kinyúlni konyhája ablakán, már szakíthattam is róla.

„Hatvankilenc januárjában költöztem ide – mesélte a nemzet színésznője. – De volt Péternek, Eötvös Péter zeneszerzőnek, az én akkori férjemnek egy kis faháza a János-hegyen, a Pallavicini-kastély kertjében, ahol nagyon nagy csend volt éjjel. Ott látogatott meg egyszer bennünket ennek a háznak a házmester bácsija, és a bicskájával csípett egy ágat az ottani fügefáról. Hazahozta, kigyökereztette, majd beültette a házfal és a betonszegély közti egycentis hézagba. Hát, ez lett az ágból! Egy magasra nőtt, komoly törzsű fa, amely már negyvenhét esztendős, és minden évben kétszer terem. A második emeleten lakom, itt néz be az ablakon. Tavasszal meg kellett metszeni, szüksége volt egy kis alakításra. Gazdagon terem, nagyra nő a gyümölcse. Zöld a külseje, bordó a húsa. A házmester néni lekvárt főz belőle. Kimegyek az erkélyre, leszakítok hármat, és megvan a reggeli. Amikor Alföldi Robival próbáltunk a Nemzeti Színházban, mindennap vittem neki. Kulka János barátom is mindig kap belőle. Sőt, van egy lány, aki beszélő papagájokat nevel, őt is el szoktam hívni, hogy szedjen a madarainak, szeretik. Rengeteget terem a fám. Marad is rajta mindig, mert a házban nem mindenki szereti a fügét. Egy itt lakó ki is akarja vágatni a fát, de nem engedem neki. Próbálom elhitetni vele, hogy gyógyszertár van az udvarban. A fügefalevélből ugyanis teát lehet főzni, amely több bajt is megszüntet a szervezetben. Na, ezért is szeretem!”

 

Bán János balatoni kertjében, Alsóörsön terem a füge.

„Párizsban jártunk kéthetes színházi turnén, onnan hoztam a fügealanyt. Nem nagyon volt már helyem hova ültetni, de nem tudtam lemondani róla. Hét éve, hogy beszereztem, a harmadik esztendőben már termett. Gyerekkorunk klasszikus fügéje. Kívül zöld, belül vérpiros. Gáspár Sanyi barátomé bordó belű, jóval nagyobb, mint az enyém, de nem olyan édes.

Először júniusban szüretelek, amikor a cseresznye érik, másodszor szeptember végén. Én fának metszem, de lehet bokornak is formálni. Hatalmasra nőtt már a fám. A teraszról tudom szedni a gyümölcsöt. Elég nagy a családom, de mindenkinek jut belőle, sőt még a barátaimat is el tudom látni. Isteni íze van. Ittam már fügebort, sőt fügepálinkát is. Mit mondjak? Egyik finomabb, mint a másik.”

 

Gáspár Sándor azzal kezdi: soha az életben nem gondolta, hogy egyszer fügefája lesz. Aztán ötven méterre Bán János balatoni telkétől vett egy kis házat, ahol a legnagyobb örömére fügefák voltak. Az előző tulajdonos ugyanis olyannyira kertbarát volt, hogy mindenféle más gyümölcs mellett a fügét is fontosnak tartotta.

„Innen indult a mi fügekultuszunk Janival – így Gáspár Sándor –, aki addig csak a szőlőjéről regélt, neki csak az volt érdemes a törődésre. Én meg közben hordtam a fügét a kollégáknak. Ami érdekes: mind a három fám másfajta fügét terem. Sokáig azt hittem, füge csak egyfajta van. Nem. Többféle. Legalább kétszáz fajta. Az én fáim csodálatosak. Az első érés, július közepén – nem túlzok – öklömnyi nagyságú. A második, az őszi kisebb, de édesebb. Ezen felbuzdulva beújított Bán János barátom, és Franciaországban valamilyen úton-módon szerzett egy fügefát, amelynek egészen más a termése. Ha érett állapotában leszedi, késsel szépen felszeleteli, olyan a belseje, mint a kocsonya, az íze fenséges, és látványnak is nagyszerű. Janimat tehát megfertőztem a fügével. És most én, aki folyamatosan fenntartok egy fügeóvodát, mert gyökérről szaporítok, és a barátaimnak ajándékozok, arra vetemedtem, hogy Jani fügéjét akarom nálam is meghonosítani.”

Gáspár Sándor az évek során megtapasztalta: a füge területet vesz el, gyorsan szaporodik. El is kezdte, ahogy ő fogalmaz, vadul nyírni a fáit. Különböző alakzatokat hoz belőlük létre. Romantikus fazont ad nekik.

„Göcsörtös ágaival az egyik fám behajlik a féltető alá, vagyis az asztal fölé a teraszon, ahol nyáron ücsörgök, így, istenemre mondom, a fáról harapom le a gyümölcsöt. A számba lóg a füge. Janival megbeszéltük már, hogy mivel nála is rengeteg terem, egy nagyobb vállalkozásba csapunk majd bele. Az igazi kihívás a fügebor lenne. Ha idén még nem is, jövőre talán már igen. Több mint ötven kiló a nyári termésem, és nagyon lédús, tele van vitaminnal. És most elárulok valamit: amikor Bán Janikám édesanyja kórházba került, és tudta, hogy én is meglátogatom majd, azt üzente a fiacskájával, hogy vigyek neki egy kis fügét. Janinak ugyanis akkor még nem volt, őt akkor ez a dolog egyáltalán nem érdekelte. Később csöppent csak bele.”

Hogy mennyit eszik a gyümölcséből, akinek ilyen gazdagon teremnek a fái?

„Én nem vagyok olyan fügefüggő. Eszem, de nem úgy, mint az öcsém, aki két kezével tömi magába. A lányom sem eszik belőle sokat, a fiam viszont igen. Én akkor vagyok boldog, amikor viszem a színházba a megrakott kis faládát, amit a zöldségesnél és a boltokban félretesznek, sőt külön kikészítenek nekem. Teszek bele alufóliát vagy nagy fügefaleveleket, mértani sorrendben elrakom a fügét, s a színház büféjében tíz percen belül az utolsó szem is elfogy.”

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg