Melengető fénnyel

Első találkozásunkkor még gimnazista volt. Derűs nyári nap volt, s belőle is derű áradt. Azóta hosszú utat tett meg, bizonyítva tehetségét, erejét, kitartását, céltudatosságát, érzékenységét, művészi kvalitásait. Most, másfél évtizeddel később ismét verőfényes nyári napon beszélgetünk. Napsugaras az ő lénye is: harmóniát, lelki békét, tisztaságot áraszt, szinte energiával töltődik fel mellette az ember, és más színben látja a világot. Mayer Éva Munkácsy-díjas képzőművésszel beszélgettünk.

Somogyi Tibor felvétele

 

Hetedik alkalommal szervezted meg Somorján a DUNART.COM művésztelepet. Miért szereted ezt a szervezőmunkát?

Egyszerűen belső késztetést érzek, hogy embereket, barátokat hozzak össze különböző országokból. Ez a közösségi szellem gyerekkoromtól bennem van. Kezdhetném azzal, hogy nagy a családom, anyukámnak kilenc testvére van, rengeteg a rokonunk. Nálunk mindig nyitva állt a ház kapuja, állandó vendégség volt nálunk. A szüleim néptáncosok voltak, apu mindig vitt magával a próbákra, így kiskoromtól belenevelődtem a néptáncos közösségbe. Mindig elsőként tanultam meg a tánclépéseket, a bordásfalról, mert onnan néztem őket, és mindig föl akartam lépni velük. Úgy szedtek le a színpadról. A szereplési vágy tehát megvan bennem, de nem mindig szeretek a középpontban lenni.

 

Sokáig jártál zeneiskolába, zenekarban is hegedültél. Választhattad volna az öcsédhez hasonlóan a zenei pályát. Miért döntöttél a képzőművészet mellett?

Nekem a zene máig elementáris életszükséglet. Mostanában egyébként sokszor álmodom azt, hogy zenélek. Azzal, hogy abbahagytam a muzsikálást, valószínűleg valami megszakadt az életemben, és folytatni kellene. Csak időhiányban szenvedek. Míg az ember középiskolás, sok mindennel foglalkozik. Egy idő után azonban éreztem, ha tényleg jó akarok lenni valamiben, muszáj döntenem. Félre kellett tennem azokat a dolgokat, amiket nagyon szeretek. Úgy éreztem, a képzőművészetben jobban ki tudok teljesedni. Elég széles volt az érdeklődési köröm, szerettem az építészetet, a biológiát meg sok egyéb dolgot, és a képzőművészetben ezek összetalálkoznak egy pontban. Számomra a képzőművészet nagyon sokszínű tudomány, amiben elmerülhetek, kiélhetem magam benne. Ami hiányzik belőle, az a zenekarra jellemző csapatszellem. Hogy odafigyelünk egymásra, és ebből egyfajta harmónia születik. Azok másféle energiák. De ma jön a régi zenekarom, a mostani formációban a Duna Folk Band, nálunk fogunk próbálni. Már nagyon várom.

 

A pályaválasztásodban szavaid szerint meghatározó volt az a workshop, amit 2001-ben a svájci Liliane Csuka tartott középiskolásoknak Somorján.

Csodálatos két hét volt. Nagyon jól tudott bánni a fiatalokkal, és odafigyelt ránk. Számomra ő ebben is példa. Érződött rajta, mennyire emberszerető. Az akkori csapatból mindenki elvégezte a képzőművészeti egyetemet, vagy más művészi pályát választott, filmrendező lett, vagy iparművész. Ott döntöttem el, hogy igen, ez az én világom. Teljes szabadságot éreztem.

 

Ma is ezt a teljes szabadságot érzed?

Abszolút. Nyilván más, amikor az ember úgymond professzionálisan űzi ezt a hivatást. Nagyon sok a kihívás, meg a közeg is néha nehezebb, mert beleszól a politika. Igyekszem egyáltalán nem belefolyni, hanem végezni a munkámat, minél tisztábban és minél jobban, ahogy én érzem...

 

Milyen volt a Képzőművészeti Egyetem?

Nem volt egyszerű bekerülni, grafika szakon 300 jelentkező jutott 15 helyre. Kilencnapos felvételin kellett helyt állni, de sikerült, a harmadik helyen végeztem. Ösztöndíjat viszont nem kaptam. Emlékszem, ott álltam az Andrássy úton, mert közben fölvettek Pozsonyba is, hogy akkor most mi legyen. Minden vágyam az volt, hogy Pestre menjek, mert gyerekkorom óta tudtam, hogy az életem egy része ott fog zajlani. Amolyan megérzés volt. Aztán más forrásból sikerült ösztöndíjat szereznem. Mivel közben Szlovákia és Magyarország is EU-tagállam lett, megváltoztak az előírások, ahhoz, hogy az egy év után újra kérvényezett egyetemi ösztöndíjat megkaphassam, az egyetem történetében egyedüliként másodszor is meg kell csinálnom a kilencnapos felvételi vizsgát. Az első évben egyébként egy kicsit megtorpantam, mert nagyon sokféle szemléletet láttam magam körül, és meg kellett találnom a saját hangomat, de a második felvételi után minden jóra fordult: kitartó voltam, és szinte szárnyaltam. Igyekeztem a lehető legtöbb tudást magamba szippantani. Sok technikai óránk volt, és sosem úgy álltam hozzá, hogy melyik tanár miért nem jó. Úgy gondoltam, hogy ha csak két mondatot tanulok valakitől, az már fontos lehet számomra, és elfogadtam azt is, ha valakitől nem tudok tanulni. Mindennek megvan a szerepe. Mi, diákok egymástól is rengeteget tanultunk, szinte mindennap évekig akár este tízig is benn voltam a műhelyben.

 

Fiatalon ki inspirált?

Nagyon szeretem Lovas Ilona munkáit, nagy tisztaság árad belőle, és a szellemisége is nagyon közel áll ahhoz, amit én csinálok.

 

Hogyan találtál rá a saját utadra?

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy példaként itt volt számomra az At Home Gallery somorjai zsinagóga, ahol sok kortárs kiállítást láttam, számos külföldi művésszel találkozhattam, még asszisztáltam is nyaranta. A zsinagógabeli installációk megmutatták számomra, hogyan lehet kiteljesedni a térben, és egy idő után azt éreztem, a grafika nekem kicsit lassú. Hogy nagyon sok információ meg koncepció van bennem, és nem jönnek úgy át a grafikai lapokban, mint szeretném. Volt, hogy fél évig dolgoztam egy grafikán, ami türelemre, koncentráltságra tanított. Olyan lehet, mint a mandalakészítés, az ember elmélyül benne. Ez akkor teljesen megfelelt nekem. Aztán úgy negyedikben azt éreztem, hogy valami mást kellene csinálnom. Szerencsém volt, mert megnyertem egy Erasmus-ösztöndíjat Írországba. A corki egyetemen nagyon jól éreztem magam, sok tanárral konzultáltam, sokféle technikát kipróbálhattam. Azt mondták, most tegyem félre a grafikát, és csináljak minden mást. Így születtek a térbeli munkáim, és találtam rá a saját hangomra.

 

Szavaid szerint számodra fontos a közönség reakciója, az interakció. Miért?

Egyrészt mert elég súlyos dolgokat éltem meg. Az egyik kiállításomban a gyász témáját dolgoztam fel, miután elveszítettem egy hozzám nagyon közel álló embert. Ha nem vagyok művész, nem is tudom, hogyan élem túl. Óriási segítség volt, hogy ki tudtam adni magamból, olyan, mint egy napló. Évekbe telt, míg földolgoztam ezt a veszteséget, és ebben a közösség segített. A családom, barátaim és a közösség.

 

A közönség is segíthetett, aki megnézte a kiállításodat?

Igen. Talán túl zavaró, hogy ennyire személyes volt ez a rész, de én akkor azzal nem foglalkoztam. Aztán amikor átlendültem a nehezén, már én tudtam segíteni másoknak. A kiállításokhoz különböző pszichológiai estek is társultak, lelkészt, pszichológust is meghívtunk. Nagyon pozitívak voltak ezek a beszélgetések és nagyon emelkedett hangulatúak, szerette a közönség, és sok embernek segített. Mert ha a halálról és az elmúlásról beszélünk, ott van mellette az élet is. A sötétség és a világosság – ez így együtt van. Volt, amikor egy rádióinterjúm utána felhívtak idegenek is, és órákig beszéltünk telefonon, mert ők éppen benne voltak egy ilyen helyzetben és segítségre volt szükségük.

 

Ez a tragikus tapasztalat bizonyára egyfajta mérföldkő az életedben.

A gyász és a trauma nagyon megváltoztatott. Egy ilyen tapasztalat után érzékenyebb szenzorokkal szemléli az ember a világot. Mintha egy szűrőben lennél benne, és tisztán látnád a dolgokat. Sokkal jobban odafigyelek az emberekre is. Érdekes, hogy az egyetemeken, ahol tanítok, minden csoportomban van olyan diák, akinek például valamelyik szülője elment. Őket nagyon közel érzem magamhoz, és egyengetem az útjukat. Az életszemléletem is más lett. Sokkal pozitívabb vagyok. Annyira tudok örülni minden napnak! Annak, hogy élek, hogy kik vesznek körbe, és milyen családom van. Az ember tudatosítja, mennyire véges az élet.

 

Említsünk olyan eseményt is, ami szintén mérföldkőnek számít az életedben, és nagyon pozitív számodra.

A férjemmel való találkozás. Nekem ő igazi ajándék. Mindig nagyon hálás vagyok Istennek, hogy mellém helyezte őt. És persze a szüleimért meg az öcsémért is hálás vagyok. Összetartó család vagyunk, és ez számomra nagy erőforrás. Anyukám – aki egy tündér – és apukám mindig nagyon támogatott engem meg az öcsémet. Ha nekik van rá szükségük, én is igyekszem segíteni őket.

 

Erősíti a kapcsolatotokat, hogy a férjed is képzőművész? Inspiráljátok egymást?

Egy civil biztosan nem bírná ki mellettem. Eleve a kétlakiság, hogy hol Somorján vagyunk, hol Budapesten – én még Egerben is –, plusz a kiállítások, mindez nem kevés energiát kíván. Ha azt vesszük, hogy csak nekem van évente tizenöt csoportos és két-három önálló kiállításom, és ezt még megszorozzuk kettővel, vagyis Áronéival, az elég nagy szám. Mi állandóan szállítunk, csomagolunk. Mivel ő is szakmabeli, tudja, mivel jár ez a hivatás. Szerencsére nagyon hasonlóan gondolkodunk, rokon lélekre találtam benne. Szerintem egy jó kapcsolatban meghatározó, hogy a családból jövő értékrend hasonló legyen. Nem hiszek abban, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Lehet, hogy az érdekes egy ideig, de hosszú távon nem biztos, hogy működik.

 

A tanítás milyen pluszt jelent számodra?

Egyfajta stabilitást, lelki nyugalmat ad. Némelyik tanítványom olyan, mintha a gyerekem lenne, noha csak pár év közöttünk. Nagyon szeretem az egri kollégáimat meg a diákokat is, jó velük dolgozni. Olyanok vagyunk, mint egy kis család. Néhány kollégámmal egy egész estét együtt töltünk heti szinten, mert két napra járok le hetente Egerbe, és ott is alszom. Sokszor az órák után ott maradunk a hallgatókkal, és kötetlenül beszélgetünk. Látszik is az egyetem teljesítményén, hogy szeretjük és irányítjuk a hallgatókat, rengeteg versenyen nyernek.

 

Mi tölt fel leginkább?

A családom. Ha hazajövünk Somorjára a szüleimhez, nem is nagyon megyek ki sehová. Segítek nekik a kertben, beszélgetünk, jókat borozgatunk. Szeretek velük lenni.

 

A Munkácsy-díjnak, amelyet egyik legfiatalabb kitüntetettként vehettél át 2013-ban, hol van a helye otthonodban? Ránézel időnként?

Anyukámnál van, itt, Somorján. Nem szoktam nézegetni. Jó, néha amikor valamit keresek, a kezembe kerül. Nagyon örülök ennek az elismerésnek, de úgy gondolom, még nagyon sok mindent kell csinálnom, hogy bebizonyítsam, valóban kiérdemeltem.

Mislay Edit

A teljes interjú a Nők + 7Nap mellékletben jelent meg