Cs. Liszka Györgyi: Az állam mi vagyunk

A balsors, kiket régen tép. Gyerekkoromban az új kenyér ünnepe volt augusztus 20-a, meg a Magyar Népköztársaság alkotmányának állami ünnepe.

Somogyi Tibor felvétele

Akkor láttam a tévében nemzetiszín szalaggal átkötött cipókat, népviseletbe öltözött lányokat, fiúkat, asszonyokat, férfiakat tribünök előtt elvonulni, mint mi vonultunk május elsején. Az elvtársak integettek, örömére az új kenyérnek, vágóképeken pedig mutatták, mint szemlézték az aratást, kóstolgatták a búzát, vegyültek mosolyogva a vidám arcú parasztok közé. Bocsánat, a munkások közé, mert abban az időben mindenki munkás volt, hiszen a hazát, az államot a munkásosztály vehette kezébe. Így lett a parasztság mezőgazdasági munkássá, a termőföld gyárrá. Szocialista munkaversenyek eredménye a kenyér ünnepe, hirdették a nyehes rongyok (erről már írtam: egyetemi társam, azóta remek tanár, Patus János hívta így a Nech žije… kezdetű piros vászonra pingált feliratokat). Aztán mivel ezekben az időszakokban általában a nagymamámnál nyaraltam, ő mesélt arról, hogy augusztus 20. valójában egyházi ünnep, ezen a napon avatták szentté István királyunkat, az államalapítót valamikor az ezres évek végén, aki halála előtt felajánlotta országát, népét, a magyarokat, tehát engemet is Szűz Máriának, aki azóta a Magyarok Nagyasszonya, már csak ezért is imádkozzam hozzá mindennap. Persze, erről az iskolában beszélni nem kell, elég, ha mi tudjuk, ez a mi magánügyünk. Furcsálltam, hogy lehet ez a mi magánügyünk a mamával, ha Mária minden magyarok anyja, és én magyar iskolába járok, akkor az osztálytársaimat is fel kéne erről világosítani, hogy ők is imádkozzanak hozzá. Hiszen akkor ez a magyarok ügye, nem a miénk. Aztán gyorsan ki lett fejtve, még mielőtt agitálni kezdhettem volna az iskolában, ahol anyám is tanított, hogy ez minden magyarnak a magánügye, és legyek nyugodt, a többiek is tudják, hisz vannak köztük, akik hittanra is járnak. De az állam valami miért nem kedveli a szenteket, még Magyarországon sem ismerik el Máriát, amióta az állam mi vagyunk, a nép, a mi köz-társaságunk, azóta szocialista munkaversenyek eredménye minden, nem az imádságé. És aztán jött a varázsmondat, hogy ha nem vigyázok, bajba keverhetem anyukát. No, hát én aztán úgy vigyáztam, mint akinek lakatot tettek a szájára.

Milyen világ volt, ugye? Hogy hazudni kellett, alakoskodni, ha az ember békességben akart élni. No, de eljött a mi nagy közép-európai rendszerváltásunk, amivel lehullottak bilincseink, a népköztársaságból köztársaság lett, az állam tényleg mi lettünk, munkás, paraszt, értelmiségi, egyházfi és hivatalnok, mindenki egyenlő jogon. A kenyér helyett el is kezdték hordozni a jobbot, a Szent Jobbot, Istvánunk mumifikálódott jobb kezét, papi ruhába öltözött férfiak meg bocskais, menyecskeruhás hivatalnokok. Persze, van azért aratómenet is, de legfőképp sütik az ország tortáját, hogy akinek nem telik kenyérre, ehessen kalácsot. Népünnepély a nagyszabású tűzijátékkal a Kádár-korszak öröksége, mert ami bevált, az bevált, na. És hát szép is az, adjuk meg a módját, ha éhen halunk is, lássa s csodálja a világ a mi jó dolgunkat. Az állam mi vagyunk, a mi pénzünkön mulatunk, vigadunk, itt is, ott is, ott is, itt is. Itt is, ott is, emitt is, amott is / bajszos rendőr őrzi az álmot, / nagyfülü bagoly őrzi az álmot, csak fogy, nagyon-nagyon fogy a Weöres Sándor, nem tudni, mi lesz a közzel, akiknek éppen az ilyenek, a Weöres-félék őrizték. Államalapítónk ünnepén nem szép dolog fanyalogni, Isten mentsen is meg engem ettől, félelmeimet is elnyomom e szent napon, és nem gondolok a gonddal, azzal sem, hogy a köztársaságokból lassan mint hullik ki a köz, maradnak társaságok, méghozzá korlátolt felelősségűek, pedig akárhogy képzelik is a hatalmasok, hat alma egyáltalán nem sok, s az állam mindig is mi vagyunk.

Maradunk.