Buon giorno, signorina!

„Varázslatos Velence”, a „A szerelmesek fővárosa” és hasonló címekkel hirdetik az utazási irodák Velencét mint az egyik legnépszerűbb európai úti célt, különösen a karneváli időszakban, melyben részévé válhatunk a több évszázados hagyománynak, amikor is az egyház szemet huny(t) a kilengések, szabadosság és bujaság felett. 

Ennek ellenére mi egy csendes hétvégét választunk a város és környéke felfedezésére. Nem bánjuk: a Szent Márk-székesegyházba sorban állás nélkül jutunk be, a Dózsepalotában az előzetesen megvásárolt belépőkkel pár perc alatt bejelentkezünk, a vaporettókon mindig kényelmes helyek közül válogathatunk, esténként a csendes, nyugodt utcákon andalgunk, a hangulatosabbnál hangulatosabb éttermekben szinte nem is kell várakoznunk. Frissen vethetjük bele magunkat az igazi olasz pizza, paradicsomos spagetti vagy épp gnocchi ízorgiáiba, de a tengeri specialitások sem maradhatnak el.

 

Olasz életérzés

Ahogy megérkezünk a repülőtérről az egyenes buszjárattal a pályaudvarra, és átsétálunk a Ponte della Costituzionén, Velence legújabb, egyben legmodernebb hídján, beszippant a város, ellenvetést nem tűrően magával ragad az a bizonyos (igazán sosem értett) olasz életérzés, amelyet eddig legfeljebb jól sikerült filmekből sejthettem. Hogyan is lehetne megfogalmazni? Benne van ebben Európa bölcsőjeként több évezredes történelme, kultúrája, építészete, gasztronómiája, divatvilága, de ipari teljesítménye is, vallási élete. Az élet minden területén az a kifinomultság és minőség, amelyért szeretnénk olasz kávét inni, olasz fagyit enni, olasz ruhát viselni és olasz parfümöt használni. Benne van az az életöröm, melyet korábban a könnyed gondtalansággal és némi felszínességgel párosítottam. Most értettem meg, hogy valójában a gondokon, nehézségeken is átívelő életigenlés ez. Van mit tanulnunk a bohém olaszoktól!

Bár csupán néhány napot töltöttünk a csatornák világában, mint a jót általában, egy csapásra megszoktuk a kocsizaj- és füstmentességet, nem hiányoltuk a kígyózó sorokat, dugókat sem, nem beszélve az ezzel járó feszültségről, agresszióról. Természetes, hogy sétálva közlekedtünk. Sőt rendkívül élvezetes volt felfedezni a kis kerülő utakat, rövidítéseket, trükköket, a végén már ismerősként megtervezni a könnyebb, egyszerű útvonalat. A remek úti tábláknak köszönhetően igazából lehetetlen eltévedni a kacskaringókban, még térképre, GPS-re sem volt szükségünk.

Mi is a kötelező nevezetességek felkutatásával vágtunk bele felfedezőutunkba. Célba vettük a Szent Márk teret, ahol örömmel csodáltuk a szokásos tömegek helyett a monumentális olasz építészet alkotásait, a galambmesterek attrakcióit. A Dózsepalota titkos túrája jó félnapnyi program. Több nyelven választható vezetés, mi az angol mellett tettük le voksunk, mely a közhittel ellentétben, még a kezdők számára is teljesen érthető. Vezetőnk két, nagyon ellentétes világ között kalauzol bennünket. A föld alatt kezdünk, a hideg, kicsi, mindenféle higiéniától mentes cellákban, melyekben jobb esetben priccs árválkodik. A börtön fénypontja Casanova cellája, amennyiben lehet ilyet mondani egy teljesen elsötétített, nagyjából 170 centi magas, pár négyzetméteres helyiségre. Továbbhaladva megismerjük a hivatalnokok dolgozószobáit, melyek szintén nincsenek elméretezve nagyon praktikus okból, a minél optimálisabb kifűthetőség végett. Egyre nagyobb és díszesebb tanácstermek következnek, majd pompába torkollnak lépteink. Óriási freskók, arany és aranyozott keretek, díszítések. Ez már a mindenkori dózse birodalma, aki testőrei kíséretében élvezte mindezt. Furcsa érzések kavarognak bennem, kettősek.

 

Murano és Burano

Velencében járva vétek kihagyni a csupán néhány kilométernyire fekvő kis szigeteket, Muranót és Buranót. A muranói üveget egyébként is számos szépen rendezett kirakat hirdeti Velencében, azonban rövid hajóút után Muranóban személyesen és mindenféle díjkötelezettség nélkül lehetünk szemtanúi annak, hogyan lesz a porból üveg. A velenceiekhez hasonló kis utcácskákon lehetetlenség eltévedni, hívogat a kisváros egyetlen nevezetessége, az Üvegmúzeum. Sosem éreztem különösebb vonzalmat az üvegek, kristályok iránt, legfeljebb félelmet, hogy eltöröm őket. Itt ez is eltűnt, ahogy beléptem a mesteri pontossággal kidolgozott üvegek birodalmába, és végigkísértem időbeli változásukat, formálódásukat a virágoskerten vagy vízi világon át egészen az absztraktig. A kis város természetes jellegzetességei az egymást érő üvegboltok, ahol hajszálpontos a választék, vihetünk haza igazi muranói ékszereket, dísztárgyakat. Azonban van egy jól bevált alternatív módja is a „muranói” gyűjtésének, ugyanis lépten-nyomon apró kis kövekbe botolhat a szemfüles turista. A hajókikötőben még kedvünkre válogathatunk is a partra mosott színes kis kövek között.

Egy színes kis üvegdoboz a következő állomásunk, a csipkéjéről (is) híres Burano. Fő látványossága elsősorban maga a kisváros, ugyanis színesebbnél színesebb házakból sorakozik. Nem tudok betelni velük, mindet szeretném megörökíteni. Gyönyörű spalettás ablakaikból virágok mosolyognak a járókelőkre. Azt hiszem, megtaláltam a depresszió ellenszerét: Burano kacagó színeit, vidámságát. Érdekes jelenség, ahogy naponta párszor megérkeznek a hajók a turistákkal, megtelik a város élettel, nyüzsgéssel, majd fél-egy óra múlva jön visszafele, felszedi a nemrég kitett tömeget, és a város elcsendesedik, kiürül, visszatér nyugalmi, békés-színes állapotába.

Utolsó nap még kihasználjuk a jó időt, csak úgy csavargunk Velencében. Próbálunk betelni a hidakkal, melyekből az ezredik is ugyanolyan romantikus-szép érzést vált ki, akár a Rialto hídja. Élvezzük a napsütést, ahogy éled a város, pakolnak ki az utcai árusok, nyitnak a boltok, és köszönnek fülbemászó dallamossággal: Buon giorno, signorina!

Szoták Orsolya

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!