A tévénézésről

Domonkos Péter írása

Manapság a tévénézés a legelterjedtebb népi szórakozásnak számít. Tévézni sokféleképpen lehet, és nem biztos, hogy kultúrbarom az, aki ezt teszi. Jómagam például szenvedélyes tévénéző vagyok már a múlt század hatvanas éveitől. Azóta meg, közhely, de valóban bejött a szobába az egész világ. A műszaki változások függvényében az én tévénéző szokásaim is gyökeresen megváltoztak, mára szelektív műsorfogyasztónak számítok, a mennyiség és főleg a minőség erre kényszerít. Szelektív, ez a kulcsszó, mert a rosszabbnál rosszabb műsorok tömegéből csak nagy odafigyeléssel és türelemmel lehet kiszűrni a valóban értékeset. De nézzük, a teljesség igénye nélkül, mit is adott nekem a tévézés.

Kezdjük az elején, 1965-ben. Csak földfelszíni sugárzás létezett, volt egy szem magyar csatorna, egy csehszlovák, két osztrák (az akkori magyar Orion tévéken hang nélkül). Miután beszereltettük a hangot, az osztrák csatornák lettek a kedvenceim. Fokozatosan, észrevétlenül megtanultam általuk németül, igaz, évekig tartott. Fiatal srácként figyelmem a sportközvetítések és a filmek felé fordult, de nemritkán éjjel is órákig néztem a Club2 politikai beszélgetős műsort. Ott ismertem meg például Paul Lendvai 56-os magyar emigráns újságírót és nézeteit. Az osztrák kettes csatornán minden hétfőn este bemutattak egyet-egyet a filmművészet addigi jelentős alkotásaiból. Az olasz neorealizmustól kezdve az amerikai (nem csak hollywoodi) produkciókon át a francia új hullámig rengeteg remek filmet láttam. Máig felejthetetlen! Ugyanakkor a magyar tévében rendszeresen láthattam színházi előadásokat, így lettem színházkedvelő, anélkül hogy akkoriban jártam volna színházba. A csehszlovák műsorokat ritkábban néztem, akkor is csak jobbára a sportot, mert abban sokrétű volt a kínálat. Olyan sportokat is élvezhettem, amelyekről addig tudomásom sem volt, például biciklifoci a legendás Pospíšil fivérek előadásában, vagy a téli sportnak számító kerékpárkrossz.

Katonaéveim során mutatkozott meg teljes egészében az osztrák műsorok jelentősége; összehasonlíthatatlanul többet tudtam a világról, mint azok, akik az ország olyan tájain éltek, ahol csak a csehszlovák televízió volt fogható. Ma már elképzelhetetlen, de a katonaságnál fadobozban, lakattal lezárva tartották a tévékészüléket, csupán a képernyő látszott ki, így csak a hazai adást lehetett fogni, viszont annak hírműsorát meg egy katonai magazint kötelező volt megnézni. Folyt az intézményesített butítás. Nekem az 1973-as évből, amelyet a seregnél töltöttem, teljesen kimaradtak a világban történtek.

A tévézés paradicsomi korszaka azonban a kilencvenes években, a műholdas műsorsugárzással jött el. Amint anyagi lehetőségeim engedték, beszereztem a szükséges technikai berendezéseket. A szabadon sugárzott műsorok mellett nagy volt a kínálat fizetős, tehát kódolt műsorokból is. Ahogy rohamosan fejlődött a számítástechnika, vele együtt ügyesedtek a hackerek is, akik hamarosan feltörték a digitálisan kódolt műsorcsomagokat. Aki kicsit jártas volt a dologban, legálisan hozzájuthatott azokhoz a technikai eszközökhöz, amelyekkel illegálisan nézhetővé vált szinte minden Európában sugárzott csatorna. Én ez idő tájt nagyjából kétezer kódolt műsort nézhettem volna (természetesen már akkor is szelektáltam). Hozzávetőlegesen háromszáz dokumentumcsatornám volt, amelyeken természet- és útifilmeket sugároztak egész nap. A Tűzföldtől Kamcsatkáig, Új-Zélandtól Skandináviáig varázslatos tájakat, érdekes népeket ismerhettem meg. Csoda, ha megszerettem a dokumentumfilmeket? Ez a szerelem a mai napig tart, annál is inkább, mert a játékfilmektől közben megcsömörlöttem. Ennek egyik oka, hogy a filmipar idomult az igényekhez, jobban mondva az igénytelenséghez, és ontja magából a gagyit.

A sportközvetítések iránti érdeklődésem is alábbhagyott, már csak egy nyári és egy téli sportot nézek rendszeresen, mert a sportban is eluralkodott a kommersz és hozadéka, a tisztességtelen versengés. A jégkorong gladiátorok küzdelmévé degradálódott, és a labdarúgásban is általánosak a szándékos, helyenként kegyetlen szabálytalanságok. A futballdiplomáciában uralkodó áldatlan állapotok, a futball körül forgó irdatlan pénzek, a játékosok aránytalanul magas fizetése nekem valahogy nem teszik vonzóvá ezt a sportot. Maradtak tehát a dokumentumfilmek, a hírek, és a régi-új kedvenc, a nívósabb beszélgetős műsorok. Sajnos néhány nagy nézettségű természetfilmes csatorna sem tartja már a korábbi színvonalat. Azokon is sokasodnak a hollywoodi felfogásban forgatott, szenzációhajhász, bombasztikus narrációval aláfestett, a természetet és az élővilágot egyáltalán nem tisztelő munkák. Szerencsére a német nyelvterületen szép számmal maradtak még igényes műsorokat sugárzó közszolgálati csatornák, ezért aki ismeri a nyelvet, talál kedvére való műsort.

Ritkán ülök fel divathullámoknak, mostanában azonban megtörtént. A drónok elterjedésével menő lett légi felvétel. A magasból még az átlagos vidék is nagyon jól mutat, és külön élmény, ha az ember olyan tájat lát, amerre már járt.

A magyar közszolgálati tévé 2015-ben nagy fordulatot vett, sajna, rossz irányban. A szabadgondolkodású, autonóm ember számára élvezhetetlenné vált, ezért nem nézem, pedig pár éve kihagyhatatlan volt számomra a Mindentudás egyeteme ismeretterjesztő sorozat. A kereskedelmi tévéket meg már évek óta nem nézem, pedig ezeknél valóban kellene fordulat a műsorpolitikában. No, és hát ez az utópia. Ahhoz az egész világnak meg kellene változnia. De legalábbis nekünk, önöknek, kedves tévénéző társaim.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!