Janković Kincsi Dóra: Rácsok a föld alatt

Kispesttől moszkváig minden sötét már három napja. Tátongó sírnál gyászoló csillagok is csak éjjel ‒ ha egyáltalán.

Szabó Eszter fotója

Most mégis fényes az utcai pad a megállóban, a kövezetből hiányzó cserép helyén a föld. A kitapétázott fény karnevált rajzol a hátunkra, és most először már nem beszélünk, már vége van, csak várjuk a tizenhetest. Szétragyog a meleg, hátulról jön, fehér vagy sárga, és nem ér le a lábam. Ez súlyosabb mindennél ‒ még a zsákmánynál is a táskában ‒, hiszen újra kicsi vagyok, úgy három, négy, ő akkor pont néggyel több, és apa fényképez a harangoknál, pont így ülünk, csak ő áll, az én kezemben meg nem samsung, hanem törpilla, de amúgy minden ugyanilyen, és apa guggol, belenéz az analógba, nekem elöl nincs fogam, mosolygok, most is kipróbálom, de már van fogam, bejön a tizenhetes, és dávidka fölszáll. Így kezdődik a nap. 

 

A margit körúton sétáltunk végig a cukrászdába, mert ebéd után kell a süti, a kávé. Ahogy dávidka megy, az sokkal gyorsabb, sietek, és sírva röhögünk valamin, ami előbb a könyvfesztiválon, és ezt csak mi értjük, pont olyan, mint amikor a nyolcas busz az európánál, hét huszonötkor nyolc éven át, leszállunk, és pont ott gyalogol el a szinek pont nyolc éven át, sietni kell, nagyon kell, hogy megelőzzük, röhögünk valamin, épp nagyon röhögünk, de lehet úgy is, hogy inkább extra lassan, és akkor a követési távolság az, ami megnő, de a lényeg, hogy röhögünk, hogy istenigazából őszintén röhögünk. Órák óta sétálunk, mint krasznahorkai regényein át a vándorok. Csak a hely, ami változik.

 

Az iráni sátorban egy albumban felismerem az isfahani nagymecsetet, ezt a szót is, hogy mecset, ki kellett most keresni, már große moschee, így tudja csak az agyam, és mondom, hogy egy egész órám van róla, ciki is volna, ha nem tudnám, röhögünk, de igen büszke is vagyok, hogy ő ezt nem is, csak én, szóba jön pamuk meg a kétszáz méteres sor, és jó hangosan bemondom, hogy aki tud idegenű, az még beszéhet is vele. Gyorsan körbenéz – de ezen nem segít semmi, szabótéanna is csak egy lépésre, és természetszerűleg csodaszép –, hogy csak én lehetek tök direkt, ekkora proli. Másnak nem is engedné. Végigjárjuk a sátrakat, de csak hagyományból, így volt tavaly és tavalyelőtt is. Ő a seiobót választja, én a rombolást és bánatot az ég alatt. Közben fecsegek, hány év kellhet, hogy megtanuljak arabul, ő meg hogy hollywoodban negyvenes évek, meg valami gengszterfilm meg aranykor, aztán a nádas-interjú, hogy lesz egy polcom, na, ott a párhuzamos történetek mellé még az emlékiratok meg a most megjelent, de a családregényt külön polcra, mert ha ő kitagadta, én is lojális vagyok, na érted. Aztán dáddka, hogy a cicának majd milyen cicabarát lakást, én meg hogy balázs csinál nekem majd indusztrialkicsön konyhát, mer nekem meg az tetszik.

 

Már kint vagyunk, és megint bent. Kérdezte, kérek-e mexikóit, én inkább most mást, végigjárjuk a mamutot, hogy pizza, nem, meki, nem, wokbár, nem, hogy semmi nem jó.

 

Választok mégis, a kőburkolaton négyzetek, de ez határozottan nem jó, nézek le a földre, a rácsok jutnak eszembe a beton alatt, a szürke beton alatt, hogy a fák gyökérzete ne szője át a csatornákat, a mi vizes és elektromos és szennyes csatornáinkat, rácsokat építünk, és nincs levegő, és nincs hely, és nincs remény, és fordulnék, de kispesttől moszkváig forog velem a kiásott föld, és hirtelen már nem csak a plakátokon úszik a magány a város alatt, de valahol mélyen bent is zajlik a rombolás, és ki kell jönni, a lehető legsebesebben kell kijönni, még gyorsabban kell kijönni, még mielőtt végleg mindennek vége szakadna.

 

A vásár után tavaly és tavalyelőtt is a mexikóiban. Így lesz csak fényes a kövezetből hiányzó cserép helyén a föld s a pad az utcai megállóban.