Nővér úr, kérem!

A szlovákiai kórházakban, rendelőkben a férfi nővér (?) ritka, mint a fehér holló. A nővérek között a hölgyek dominálnak: a Szlovák Nővéri Kamara adatai szerint 98,6 százalékuk nő. 

Somogyi Tibor felvétele

 

A folyosón mély csönd. A pozsony-kramárei Gyermekszívközpont kórtermébe csak távolról kukkantok be, a szívhibával született apróságokat vétek volna zavarni. Innen is látni, ahogy az inkubátorok körül sürögnek-forognak a halványkék egyenruhás nővérek. Mészáros László is onnan jön, majd betessékel a nővérszobába. Kolléganői és az ápolók – utóbbiak zömmel férfiak – jönnek-mennek. Négy óra elmúlt, de az egyik csak most fog hozzá az ebédhez.

„Hogy szólítsam? Nővér úr?” – nézek rá tanácstalanul. Erre elmosolyodik. Nyilván nem én vagyok az első, aki zavarban van. „Nővérkének – jön a válasz, s nem egyértelmű, hogy ez tetszik neki. – Jobb lenne, ha volna rá megfelelő kifejezés. Néven nem nagyon szólítanak a szülők. Van, aki két napig van itt, van, aki egy hónapig, nem mindenkivel alakul ki olyan viszony, hogy tudják, ki kicsoda. Néha összetévesztik a fogalmakat, s azt mondják, ápoló. Nem oszt, nem szoroz számomra, a munkámat így is végzem. Valamikor régen ápolóként kezdtem, utána lassan elvégeztem az iskolákat, és majd tizenöt éve nővér vagyok.” Manapság már az ápolók helyett asszisztensek vannak, ők a nővéreknél eggyel lejjebb foglalnak helyet a rangsorban.

 

Elindult a világba

Lassan negyedszázada, hogy belecsöppent a szakmába. Megszerette a munkát, annyira, hogy eldöntötte: a katonaság után is ezt szeretné csinálni. Bár tudta, hogy többnyire nők uralják a terepet, ott ragadt. Nem foglalkozott azzal, hogy nőies vagy férfias munka-e. Végezni kell, becsülettel, lelkiismeretesen, odaadással. Ez a lényeg. Dolgozott idős emberekkel is, Érsekújváron, az elfekvőben, ahol a legfiatalabb beteg 18 éves volt, a legidősebb 101. Ott épp a férfi mivolta jelentett előnyt, az, hogy erős, és képes a nehezebb munkát is elvégezni. Több mint kilenc évet töltött ott, közben elvégezte az egészségügyi középiskolát; majd szedte a sátorfáját, és elindult a világba. Ausztriában majdnem hat éven keresztül szintén időseket ápolt, aztán hazajött, de még meg sem melegedett, misszionáriusként indult Szudánba.

„Régóta szeretnék világot látni – meséli. – Épp a Szent Erzsébet Egészségügyi Középiskolában tanultam, s onnan lehetőség nyílt Vladimír Krčméry professzor humanitárius projektje keretében külföldre menni. Jelentkeztem, és amint elintéződtek a papírok – két hónapon belül –, utaztam.” A Szudánról és a többi szegény afrikai országról készült dokumentumfilmekben látott képek megrázzák az embert. A valóság még ezeknél is szörnyűbb, Szudánban százezrek éheznek. „Fel voltam rá készülve, de még így is meglepett, ami ránk ott várt. Épp akkor zajlott a dárfúri fegyveres konfliktus az ország nyugati részén. Több függetlenségre törekvő kormányellenes és törzsi csoport közt folyt a harc, a helyzet szinte átláthatatlan volt. Afganisztán után akkor ez volt a világ második legveszélyesebb országa. Amikor otthon bejelentettem, hová megyek, nem repestek az örömtől.” 

 

Életveszélyben

László akkorra már elvált. Első házasságából született lánya, aki most 17 éves, akkor volt 9. Megértette, hogy apu elmegy; most négyéves kisfia még nem volt a világon. „Mikor odaérkeztem a dzsungelben felépült kórházba, közölték, hogy »nálad magasabb képesítésű itt nincs, te vezeted a rendelőt«. Naponta nyolcvan beteget kellett ellátni, köztük számos súlyos esetet. Ezeket néha helyben nem tudtuk, a legközelebbi nagyvárosba küldtük őket. Életveszélyes helyzet szinte naponta adódott. Először az otthonunk ajtaja alatt egy kígyót találtunk, másnap egy skorpió dobogtatta meg a szívünket. Volt olyan, hogy élelmiszersegély érkezett, s el kellett mennünk érte a közeli falucskába autókkal. Minden autón a mi embereink voltak, de ez nem tetszett nekik, azt akarták, hogy az ő embereik rakodjanak. Én voltam az egyedüli fehér, mindjárt kiszúrtak, azt hitték, hogy kereskedni fogok az áruval. Hiába magyaráztam, hogy nem, rendőrök, katonák vettek körül, s még aznap bíróságra kerültünk. Ott az öregek eldöntötték, hogy segítjük-e a kórházban az ő betegeiket is, s hogy vihetjük-e a segélyt. Akkor bizony nem volt mindegy, bár a kórházban is sokszor gépfegyverrel jártak az emberek.”

Miután Szudánból hazajött, két évig a nyitrai kórház pszichiátriai osztályán dolgozott. Mivel szeretett volna valamit változtatni az életén, s megtudta, hogy a pozsonyi szívkórház gyermekosztályán van szabad hely, jelentkezett. Rögtön fel is vették, bár gyerekekkel nem volt tapasztalata. Két évet töltött a sürgősségi osztályon, gyorsan beletanult. Utána került a Gyermekszívközpontba, ahol a szívelégtelenséggel született gyermekeket kezelik. „Műtét után mindjárt hozzánk kerülnek a kis betegek. Olyanok is jönnek, akik másutt születtek, és kritikus állapotban vannak. Itt az orvosok eldöntik, hogy azonnali beavatkozásra van-e szükség, vagy halasztható a műtét. Amikor idekerültem, a műtőbe is elküldtek, hogy lássam, hogyan történik a dolog. Itt előkészítjük rá a kis pácienseket, s utána is ide jönnek vissza.”

 

Harc az életért

Bármennyire megedződtek is a nővérek, ápolók, orvosok, lehetetlen elkerülni, hogy a kis betegeket, akik két-három hónapig is az osztályon vannak, szívükbe zárják. Ráadásul a nővérek közül többen anyák, László apa. „Nehéz volt megtanulni, hogy a magánéletet és a munkát el kell választani, nem szabad hazavinni a gondokat – csak így lehet védeni saját magunkat. Ha kilépek az ajtón, azon belül hagyom a betegeket, s minden gondolatom a családomé” – zárja a beszélgetést.

De csöppet sem vagyok benne biztos, hogy ez mindig sikerül is neki…

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg