Marosz Diána: Hang a víz fölött

1996-ban tizenkilenc évesen a híd csonkjának legszélén álltam Párkányban, és lebámultam a vízbe. Február volt, körös-körül szürkeség, hideg, reménytelenség. A pillérek funkciót vesztetten meredeztek a Duna közepén. 

Akkoriban még nem éreztem át a szlovák–magyar viszony bonyolultságát annak egész mélységében, de az értelmetlen csonkok látványa nagy hatással volt rám. A háború vége óta 51 év telt el, és a híd felújítatlanul maradt. A két partról két ív nyúlt csak a víz fölé, közöttük a semmi.

Aztán megtörtént a várva-várt csoda: 2001-ben a hidat felújították. Eufória, fanfárok, ünneplő tömeg. Valóban nagy boldogság volt ez, hatalmas jelentőségű esemény mind szellemi, mind gyakorlati síkon. Jelképes gesztus a szlovákmagyar kapcsolatok javítása terén. Morális elégtétel azoknak, akiket hosszú évtizedekre megalázóan elzártak a túlsó parttól. És nem utolsósorban gyakorlati segítség a helyieknek és az utazóknak. Például nekünk, amikor Zsolnáról Budapestre tartunk. A híd léte olyan hasznos dolgokat is lehetővé tesz, mint a szlovák egészségbiztosítók és az esztergomi kórház közötti szerződés: a sürgős eseteket a Duna túlsó partjáról Esztergomban látják el. Milyen nagyszerű ötlet. Egy kedves párkányi olvasóm tudósított erről, aki időnként megosztja velem gondolatait. De hogy ne legyen az egész ennyire rózsaszín, azt is hozzátette, hogy az esztergomi személyzet „tótnak” titulálja a párkányi pácienseket. Az ilyesmitől mindig szomorú leszek. A tótozás kétszeresen sértő. Alighanem igaza van Parti Nagy Lajosnak, amikor ezt írja: „Amíg nincsenek hidak, mindennél fontosabb a felépítésük. De amint készen vannak, belátja az ember: ez volt a könnyebb, a gyorsabb. Hanem megtanulni közlekedni rajtuk européer szlovákként és magyarként, az tart soká, az a nehéz.”

Nemrégiben véletlenül kezembe került Peter Kerekes filmrendező írása arról, hogyan akart filmet forgatni a párkányi hídról, ami nincs. A film végül nem készült el, mert a hidat felújították, de a Kerekes által összegyűjtött visszaemlékezések sokatmondók és értékesek. Ott van például az idős Zahovay úr mondata arról, hogyan kommunikáltak az emberek, amikor a két part között semmiféle kapcsolat nem volt: „Tetszik tudni, én még emlékszem rá, hogy úgy tudtunk érintkezni – csendes időben, lehetőleg nyáron estefelé –, hogy lehajoltunk kicsivel a Duna fölé, és átkiabáltuk az üzeneteinket a túloldalra.”

Úgy két héttel az esszé elolvasása után kaptam egy kedves e-mailt egy bizonyos Frühauf úrtól, aki Párkányban született, s jelenleg Svájcban él. Olvassa a szlovák nyelvű blogomat, és szívesen megismerne, ezért családommal együtt szeretettel meghív egy párkányi művészeti eseményre, melynek ő a szervezője. Mellékelve elküldte az AquaPhone nevű rendezvény programját is.

Ugye ismerős az érzés, amikor több, látszólag egymástól független dolog hirtelen egy egésszé kapcsolódik össze? Az a mágikus pillanat, amikor az embernek úgy tűnik, túl sok minden vág egybe ahhoz, hogy mindez puszta véletlen legyen? Párkányi olvasóm szomorú sorai, Peter Kerekes esszéje, majd rögtön utána ez a meghívás. Különös egybeesés.

Kezdetben volt az ötlet: egy Svájcban élő holland asszony, Frühauf Károly emigráns feleségének ötlete. Kösse össze a két partot a víz felett lebegő hang. Mintegy ismételjük meg a múltat, legyen ez mementó, hogy ne feledjük el, milyen törékeny is a szabadság és a határtalanság. Egy író, két zenész, két narrátor. Két hangszer improvizációjával kísért irodalmi mű, mely a két partról száll fel három nyelven (magyarul, szlovákul, németül). A téma és az író személye minden évben változik, de a lényeg ugyanaz marad: a betonból és vasból épített híd mellett a művészet segítségével hozzunk létre szellemi és érzelmi hidat – mely bizonyos értelemben törékenyebb és sérülékenyebb, másrészt viszont nehezebben megsemmisíthető.

***

Mindaz, amit most leírtam, egy évvel ezelőtt történt. Azóta már másodszor fogadtuk el Karcsi meghívását, és látogattunk el Párkányba, ahol 2017. június 10-én immár tizenkettedik alkalommal kelt át a hang a vízen. Ezúttal Varró Dániel költői közreműködésével.

Csodálatra méltó emberek, csodálatra méltó mű. Tartson ki még sok-sok évig.

Köszönjük, Karcsi!

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!