Stohl András

Utak, az ő útjai

Talabér Tamás felvétele

Ha nem mondaná, akkor is tudnám: nem fél semmitől. Mitől is félne? Megélt már sok mindent. Főiskolás kora óta fürdik a fényben, de meghempergett már a sárban is. Előbbit imádja, utóbbit vállalja. Egyenes ember szűnni nem akaró bizonyítási kényszerrel. Színészete lenyűgöző. Mindent el tud játszani. Az égadta földön mindent. Vágyai közül egyet ismerek. Szenvedélyes vadász lévén szeretne egyszer kafferbivalyt lőni. Stohl András. Nemrég még az Úri muri Csörgheö Csulija, a Mephisto Hendrik Höfgenje, aztán Danton, most John Proctor az Istenítéletben, a Színész A testőrben, Porfirij a Bűn és bűnhődésben, Zaza az Őrült nők ketrecében, nemsokára Júdás a Passióban, majd újra Sáfár Bálint a Válótársakban.

Egy olyan ember, mint ön, aki minden bűnét, hibáját, félrelépését vállalja, akinek a feje fölött a legveszélyesebb hullámok is átcsaptak már, hogyan éli meg, hogy betöltötte az ötvenet?

Pokoli rosszul. Egyfelől azért, mert nagyon szeretek élni, másfelől pedig még mindig úgy érzem, hogy energiával teli, fiatal csikó vagyok, aki jön-megy, rohangál, és annyi élményt szeretnék még megélni! Rettenetesen zavar, hogy ötven lettem. Kamaszkoromban, sőt még akkor is, amikor kijöttem a főiskoláról, nekem egy ötvenes férfi idős ember volt. Én még nem látom magam idősnek, épp ellenkezőleg! Úgy érzem, tegnap diplomáztam, és még annyi minden van előttem! Igen, frusztrál az ötven. Zavar, hogy ez már a B oldal.

A harminchárom könnyebb volt?

Akkor már a Katona József Színházban játszottam. Huszonkét évesen oda kerültem gyakorlatra, és ott is maradtam harmincöt éves koromig. Fiatal színészként vettem részt a társulat aranykorában. Az akkori igazán nagy előadásokban nem játszottam jelentős szerepet, de sok mindent megélhettem velük. Az Übü királyt, a Revizort, A három nővért, a Coriolanust, a Catullust. Ezek fantasztikus előadások voltak. De voltak jó előadások később is, amelyekben játszottam. A kezdet végében, a Kohlhaas Mihályban, a Müller táncosaiban. Később adatott nekem egy másik nagy korszak is, a Nemzeti Színházban, az Alföldi-éra alatt. Kivételes éveket töltöttünk el együtt. Fantasztikus előadások születtek. Mindennek a koronája a Mephisto volt. Majd szépen levágták a fejét ennek az egésznek, és huszonhét előadást dobtak a kukába. Ezután kerültem a Vígszínházba Eszenyi Enikő hívására, aki rögtön segítő jobbot nyújtott. Olyannyira, hogy még a Mephistót is áthozta.

„Nekem itt ő az isten!” – mondta nemrég Ember Márk, fiatal vígszínházi kollégája. És nincs egyedül, aki ezt így gondolja.

Én ezt nem veszem észre. Nyilván azért sem, mert nem úgy állok hozzájuk. Baráti viszonyban vagyunk. Ettől függetlenül jólesik, hájjal kenegetnek, ha ilyet hallok. Nekem azt szokták mondani, hogy alázattal dolgozom. Ascher Tamásnál és a két Gábornál, Székelynél és Zsámbékinál a Katonában nem is lehetett máshogy. Én az ő iskolájukban szocializálódtam. Ott mindenki keményen melózott. Szerettem Cserhalmi Györgyöt, Blaskó Pétert, Gáspár Sándort és még sok színészt. De akire a korosztályomból példaképként tekintek, az László Zsolt. Őt még sosem láttam hamisnak a színpadon. Felnézek rá, fontos ember az életemben.

Ha jól emlékszem, Székely Gábor mondta önnek, hogy majd negyvenévesen lesz érett színész.

Igen, ez az ő szájából hangzott el.

Ötvenévesen milyen a jó színész?

Annyival jobb, amennyivel többet élt. Annyi pakolódik a zsákba. Én is gondolkoztam már ezen. Zsámbéki szerette, hogy ügyes voltam. Fizikailag is. Bármit kérhetett tőlem, teljesítettem. Székelynek túl egészséges voltam erre a pályára. Valószínűleg ilyen többletet kaptam a Jóistentől, és ezt hoztam otthonról is, a családomtól, az édesanyámtól és az édesapámtól. Nem voltam, és nem vagyok ma sem az az önostorozó, öngyötrő, önmarcangoló fajta. Nekem színészi allűrjeim sincsenek. Szerintem azok csinálják maguk körül a hókuszpókuszt, akik máshogy nem tudják felhívni magukra a figyelmet. De honnan is kanyarodtam ide?

Onnan, hogy milyen egy jó ötvenes színész.

Bejön a színpadra és érdekel. Van egy idevágó anekdota. Egy fiatal színész kérdezte régen, hogy mitől jobb Páger Antal, mint ő? Azt felelte neki a rendező: „Ha maga átjön jobb egyről bal egyre, senki nem veszi észre, de ha Páger átjön, mindenki őt figyeli.”

Hitelesség.

Személyiség. Ez a lényege a színészetnek. Ehhez persze önbizalom is kell, anélkül nem lehet kilépni a színpadra. És a szexus. Az is elengedhetetlen. Hány olyan színésznőt ismerünk, aki az életben olyan, mint a felmosórongy, de amint kimegy a színpadra, királynő lesz?!

Másképpen élt harminchárom évesen, mint most, átlépve az ötvenet?

Nem. Huszonöt évesen nősültem, akkor született az első gyermekem, Luca. Harminchárom éves voltam, amikor megérkezett Rebeka lányom. És van még egy két és fél éves fiam, Andris, és egy nyolcéves lányom, Franciska. Nem érzek nagy változást huszonöt és ötven között. Gyakorlatilag egy tömb a kettő. Félek, nehogy legyen egy reccsenés. Szeretnék olyan maradni, amilyen vagyok. Hetvenkét kiló, mint most. A gimiben is ennyi voltam.

Négy gyerek mellett csupa súlyos, nagy szerep, plusz a csillapíthatatlan vadászszenvedély. Elképesztő, milyen dús életet él. Mindent megkap a sorstól, amire vágyik.

Áldom is érte az eget. Valóban szerencsés vagyok. Egy szót sem szólhatok. Az a szeretet is, amely körbevesz, mindent visz! Szeptemberben két bikát lőttem. Ez először jött össze. Az egyik bronz-, a másik ezüstérmes lett. Az egyik tizennégy, a másik tizenegy éves volt. Mindkettő nagyon jó kilövés. Aki vadászik, pontosan tudja, mit jelent ez.

Tele a ház trófeával?

Van már jó néhány. Abban a szobában, ahol a kondigép áll. Olyan pasis hely, férfiszoba. Agancsok, koponyák, fegyverszekrény.

Kollégáinak mesélte nemrég, hogy üzekedéskor az őzbak úgy elveri a sutát, hogy sír. Hogy van ez náluk?

Ez a bak szexuális előjátéka. Vadásznyelven szólva ördöggyűrűbe, körbe-körbe kergeti az éppen fogékony sutát, miközben folyamatosan üti-veri az agancsával. Szurkálja. Így hozza magát olyan adrenalinszintre, hogy aztán be tudja borítani.

Szinte látom, ahogy ott áll és figyeli őket.

Van egy sípom, amellyel a suta hangját lehet utánozni, hogy pie, pie. Azzal tudom előcsalogatni a sűrűből a bakot.

De akkor már céloz.

És boldog vagyok, ha jól céloztam.

Hiányzik egyáltalán valami az életéből?

Ami egy kicsit bántja az orromat… mások elhümmögik, vagy azt mondják, nem érdekli őket… engem igen! Nagyon szeretnék állami kitüntetést kapni, de félek, hogy én ezt elszúrtam. Amikor bent voltam a börtönben, a köztársasági elnök aláírt egy törvényt, hogy büntetett előéletű nem részesülhet állami díjban, csak kivételes esetben.

Akkor lesz majd kivételes eset.

Én már most szeretném jelezni, hogy elévült a dolog.

A színházi kritikusok díjára viszont tavaly is felterjesztették.

Amikor a Mephistóért megkaptam a kritikusok díját, Zsámbéki Gábor lett az életműdíjas. Mondtam is magamban, hogy milyen gyönyörű keret lenne ez, ha a másik osztályfőnököm, Székely Gábor életműdíjával kapnám meg az újabb elismerést. Hogy a tanítványa lenne a legjobb férfi főszereplő. Ráadásul úgy éreztem, Proctorként valóban esélyes vagyok. Azt is tudtam, hogy Trill Zsolt, aki szintén jelölt volt, egy évvel korábban már megkapta a díjat, tehát kicsi a valószínűsége, hogy újra neki ítéljék oda. Reménykedtem. Szóltak is, hogy okvetlenül úgy alakítsam a napomat, hogy ott lehessek az átadón. Gondoltam, azért mondják, mert valamit nyilván tudnak. Az első sor közepére szólt a jegyem. Ki ül mellettem? Székely Gábor. Tiszteletem, tanár úr! „Szervusz, András!” Biztosra vettem, hogy nem megyek el üres kézzel. Egyszer csak bemondják, hogy a legjobb férfi főszereplő díját átadja Bodrogi Gyula. Aki nekem vadásztársam, atyai jó barátom. Ezt az egész szakma tudja. Hát, mondom, ez nagyon rendes dolog, hogy még ezt is megszervezték. És akkor bejelenti az Öreg: „A legjobb férfi főszereplő díja Trill Zsolté.” Összeomlott a világ.

Hihetetlen.

Pedig igen! Kellett egy kis idő, míg az államat felszedtem a földről.

De hiszen annyi díja van már!

Csomós Mari is ezt mondta. „Ó, hát neked már annyi díjad van!” Nem, nincsen annyi, mondtam. „Jól van, de mindenki ismer” – tette hozzá, s ezen már én is nevettem.

Tetszik az őszintesége. Hogy nyíltan felvállalja, igen, ez vagyok én, egy gyarló ember, akinek fontos az elismerés.

Nekem nincsenek titkaim. Aki ismer, tudja, mire számíthat tőlem. Másfelől konfliktuskerülő ember vagyok. Igyekszem megoldani magam körül a problémákat. Nem bírom a feszültséget. Szeretem jól érezni magam a bőrömben, és szeretem, ha mások is jól érzik magukat körülöttem.

Megtörténik néha, hogy úgy csap az asztalra, olyan erővel, mint Porfirij a Bűn és bűnhődésben?

Nem. Ez marha érdekes. Nagyon ritkán fordul elő, hogy akár a hangomat is megemelem. Engem apám ütött-vágott. Nem volt más választása. Hiperaktív gyerek voltam. Nem értettem a szóból, na! A fiúk kanok, kis kanok. Mentem, mint disznó a fejem után. Kaptam is rendesen. Elviseltem.

Nem volt olyan, hogy ha még egyet kapok, visszaütök?

Soha. Nem volt elmebeteg az apám. Szólt mindig előre, hogy: „Bandi, pofon lesz a vége!” Még egyszer csináltam, újra figyelmeztetett. Ha azt is elengedtem a fülem mellett, csattant a pofon. Két-három óráig nyugodt voltam, és kezdtem elölről. Csak szeretettel tudok az apámra visszagondolni. Nem él már, sajnos! Szigorú, de igazságos ember volt, utánozhatatlan humorral. Ha én a hangomat emelem fel nagy néha, annak is megvan a hatása.

S azt hogyan viseli, hogy csinos nagylányaiért teljesen odavannak a pasik?

A nagyobbiknak két és fél éve komoly kapcsolata van. Tizenhét éves volt, amikor együtt szórakoztunk egy diszkóban. Ott még hülyén viselkedtem. Akkoriban még minden érdeklődőnek azt mondtam, hogy harminc méterig futhat az íjam elől, hetven méterig sörétes puskával utolérem, háromszáz méterig a golyóval. Ezt persze viccnek szántam. De benne volt, hogy ha elmentünk bulizni, néztem, lestem, figyeltem, ki mit akar a lányomtól. Rossz fej voltam. Amikor a harmadik pasi kérte fel táncolni, és én megint puffogtam, félrehívott a lányom, és azt mondta: „Apa, te is szarul érzed magad, én is, hagyd már abba!” Ahogy ott álltam, rá kellett jönnöm, hogy ha a lányom akarná, öt perc alatt eltűnik a csávóval, nem ezen fog múlni. Egyébként meg bízom a kisebbikben is, jó nevelést kapott az édesanyjától. Most már nem is én megyek, hogy mi van, hanem a lányaim jönnek, és kérdeznek.

Szerepei közül kétségkívül a legkirívóbb Zaza az Őrült nők ketrecében. Döbbenetes, ahogy ízig-vérig nővé tud változni, s végig, az előadás utolsó percéig eszembe sem jut Stohl András, mert férfi énjét teljes egészében kint hagyja az öltözőben.

Életem egyik legnagyobb ajándéka ez a darab. De az is, ahogy Alföldi Robival dolgoztunk, és hogy én ezt megélhettem. Másfél óra a smink, de az alatt én át is alakulok. Onnantól kezdve én tényleg Zaza vagyok, és nem Stohl András. Robi ízlése és a mély barátságunk nagyon erős sínen tartott. Tudta, hogy mit akar ebből megmutatni, és hogy nem akar nevettetni. Az igazságát láttatja a történetnek. Nincsen poénkodás, pedig erre is van hajlamom. Ebben az előadásban olyan felelősséget érzek a szerep és az iránt, amit beszélek, hogy eszembe sem jut a röhögtetés.

Azt is mondta: Stohl Andrásból Stohl Andrea lesz, amint feláll a sminkasztaltól.

Igen, ez így van.

Színész és szerep teljesen fedi egymást.

Élvezem, hogy másképpen érezhetek. Hogy mennyire érzékeny lehetek. Hogy úgy nézhetek Hevér Gáborra, a darabbeli partneremre, ahogy férfiként nem tudnék ránézni, mert máshogy néz egy férfi és másképpen egy nő.

A múltból a rossz hónapokból, amelyeket elzárva töltött a családjától, a pályájától, bevillan még olykor-olykor valami?

Persze. Az is az én életem.

Amikor Porfirijt játssza, és megszállottan nyomoz, kérdések tucatját zúdítja Raszkolnyikovra, eszébe jut a bírósági tárgyalás, amikor kimondták az ítéletet, hogy nincs menekvés, be kell vonulnia?

Nálam nem volt nyomozás, minden egyértelmű volt. Amikor más ügyben hallgattak ki, akkor volt olyan élményem, mint Porfirijnek Raszkolnyikovval. Figyeltem is erősen, hogy mit kérdeznek tőlem. Rettenetes érzés volt nem tudni, hogy mit tudnak rólam. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy te jó Isten, hová akar ez kilyukadni? Hol tud megfogni? Eszembe sem volt trükközni. Tudtam, ha az ügyész elkezd faggatni, átlát majd rajtam, én meg csak nevetségessé válok, ha nem az igazat mondom. Tudtam, hogy itt csak egyet tehetek: bocsánatot kell kérni. Nem is volt flikk-flakk a vallomásomban. Raszkolnyikovnak meg az a baja, hogy zavaros a vallomása.

Foglalkoztatják még egyáltalán a közelmúlt kellemetlen történései?

Mindennap azon az úton járok, ahol a baj történt. De aztán le is hajtok róla.

 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!