Mayer Kitti Hanna: Van valaki furcsa és megmagyarázhatatlan

Akkor a füzetedbe ragasztottam azt a színes papírfecnit. Egy kis kövér macskát rajzoltam rá, azt a gombszeműt, amit időnként átküldök neked Facebookon, üzenetben. Régebben fotókat küldtem.

Fotó Kustot Nikolett

Olyankor külföldön voltál. Akartam, hogy lásd, hogy fest az Erzsébet tér meg az Anker-ház, a teraszról. De hisz ismered ezt a várost, jobban, mint én – ezt mindig is irigyeltem tőled. A John Lukacs-könyvet is megvettem, elkezdtem – büszke lennél rám, gondoltam. Majd félbehagytam, s elszégyelltem magam. Miért?

Akkor be kellett volna szállnom abba a kocsiba, és azt mondani: igen, Veletek megyek a bányatóhoz. Összehúztuk volna magunkat a hátsó ülésen mi, lányok. Ablak le és nyomás. A kilincset szorongatva még viaskodtam magammal (menjeknemenjekmenjekmaradjak), míg végül rosszul döntöttem. Ezt már azelőtt tudtam, mielőtt még kifordultatok volna az utcából. Akkor megfosztottam magam valamitől, csak mert inkább voltam kötelességtudó, mint önző. Később (vagy talán korábban, már erre sem emlékszem) láttam a tavat. Mikivel mentünk oda – az nem volt ugyanaz. Míg ő körbesétálta, -mászta, -kúszta a vizet, én egy ponton megálltam, és csak néztem a púderszínű sziklákat meg a fehér felhőket. Leguggoltam, és a vízbe mártottam a kezem. Csönd volt.

Talán ilyen lehetsz te is, mikor a ködös dán erdőkben vagy a Sió partján jársz, hajnalban általában, vagy késő éjszaka. Egy visszapillantó tükörbe egész sok minden belefér.

Akkor virágért mentünk. Napraforgó mindenképp kell, mondtad, s elhagytuk legalább hetvennel a Kapolcs táblát. Magatokkal vittetek. Egy kis kőhídnál megálltunk, Te az út túloldalára, mi a patakhoz mentünk. Sáros volt a part, csalánba léptünk, negyven fokban téptem a gazt remélve, hogy majd virág lesz belőle. Örültek neki a lányok.

Akkor Magadra kanyarítottad a szalmakalapomat, és száguldottunk Köveskál felé. A zöld dűlők között repesztettünk, porzott a földút. Káptalantótinál rossz felé kanyarodtál, ez Salföld, hidd el, ott kellett volna balra fordulnod. Nem hittél nekem. A GPS-re sem számíthattál: hiába nyomkodtad percekig a telefonod, nem jött a térerő, vissza kellett fordulnunk. Levest ettünk, meg túrógombócot. Inkább csak Te beszéltél, én szinte egy szót se szóltam. Nem tudom, miért.

Akkor, már nem is tudom, mi okból, de ott voltam. Az étkezőasztalnál ültünk, szemben velem az a nagy tévé (sosem fogom érteni ezt a lakást). Mandarint pucoltál, a macska felugrott az ölembe – jól állt neki a sárga kötött pulcsim. Le kellett volna festenie bennünket valakinek, vagy talán egy Polaroid is elég lett volna. Aztán Magadhoz húztad, megszorongattad, megcirógattad a macskád, olyanok voltatok, mint két jó barát. Szeretted őt.

Akkor megkérdezted tőlem: mi lesz a Nyúllal? Mi lenne, kérdeztem vissza, nem értettem. Azt akartad, hogy vigyem magammal. Nekem vetted. Mondtam, itt marad, mert a csapaté, és megszorítottam a kezed, hogy tudd, nem vagyok se neveletlen, se hálátlan. Ha elvinném, félek, nem maradna itt belőlem semmi (ezt hangosan nem, csak magamban mertem mondani). Néhány héttel később, mert a sok ráncigálástól kiszakadt a hónalja, egy szállodából kapott varrókészlettel öltöttem össze a Nyulat.

Akkor kellett volna elmondanom mindent. Mindent, amit nem mondtam korábban. De nem akartam búcsúzkodni, azt Te is utálod, nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Nem marasztaltál. Tárgyilagos voltál, higgadt, meglepő módon én is. Nem tudom, van-e akkora doboz, amibe beleférne ez a három év. A csillag alakú matrica és a monitoron trónoló dinófigura kerül majd le utoljára. A gépház, a lámpa, a billentyűzet marad. Meg a tűzőgép is. Már nem félek, csak mosolygok.

Titeket viszlek magammal.    

(Ezúton is köszönet Reisz Gábornak, Ferenczik Áronnak és legfőképp Csorba Lócinak)