Cs. Liszka Györgyi: Csak akarni kell?

Érdekes levelet tett le múlt héten asztalomra a Helga. A borítékon (kopertán) az én nevem szerepelt, ami így önmagában nem volna érdekes, naponta kapok több ilyet, hanem rögtön alatta egy másik név is – nem fogják elhinni –, a lányomé. Hogy micsoda?, ragadtam ki rögtön a kupacból ezt az egyet. 

Somogyi Tibor felvétele

Ezt maga mondta, amikor telefonált, hogy elmondja a hírt, és megtudja, ráérek-e VASÁRNAP vele vacsorázni.

Alice Munro: Mennyi boldogság!

Mert ugye, azt mindenki tudja, hogy a családunkból csak én vagyok tagja a Vasárnap szerkesztőségének, hát mi már ez. Ha nem épp most fejezte volna be sikeresen a tanulmányait, azt gondoltam volna, valamilyen megrovó, a szülő értesítése arról, hogy gyermeke iskolát kerül, vagy pont nem kerül, de elkövetett benne valami megbocsáthatatlant. Mivel hasonlót egyik gyerekemre sem kaptam soha, talán azért gondolhattam, hogy valahogy így nézhet ki az ilyesmi: a tisztelt szülő és a delikvens neve, vagyis az érintettek.

Fokozott kíváncsisággal bontottam hát a borítékot, benne egy házassági értesítő, mellette egy tiszteletteljes, kedves levél. Az szólt nekem. És akkor hirtelen minden világos lett. Hát persze, a párkányi Tóth Xénia! Az a helyes, cserfes kislány, aki miatt nyolc-tíz éve olyan lelkesen járt velünk, a Vasárnappal a Sára sátorozni a Simon-Júda vásárba. Ott találkozhattak ugyanis, és együtt tölthették az egész napot. Ó, bizony, és milyen fáradhatatlan, remek rikkancsoknak bizonyultak ezek ketten, abban az időben adtuk el ott a legtöbb előfizetést. Sőt, még arra is emlékszem, hogy cukorvattát is akkor ettem utoljára, mert mikor kiderült, hogy szeretem, de sem módom, sem idegzetem abban a tömegben megkeresni a vattaárust, egyszer csak ott termett előttem egy hatalmas rózsaszín cukorfelhővel. Majdnem nagyobb volt, mint ő maga. Azóta tehát, amióta nem ettem cukorvattát, nem láttam Tóth Xéniát. Sok év telt el, mint az iszkiri, olyan gyorsan, akkor mindketten alapiskolások voltak, most meg végeztek a tanulással, legalábbis az oktatáspolitikailag vezérelttel.

Hát ez az aranyos kislány ment most férjhez, és kér tisztelettel, mert nincs érvényes elérhetősége az ő barátnőjére, az én lányomra, Sárára, adnám át neki az értesítőt. E tökéletes gesztustól feltörő kedves emlékek megmelengették a lelkemet (tudom ám, most sokan várják ide a leütést, hogy az amúgy is jó meleg irodámban, de juszt sem írom le!), olyan különösen furcsa, jó érzés járt át. Mert az jutott eszembe, hogy lám, ha valaki igazán meg akar tisztelni valakit, ha szívből fontos neki az a másik, akkor sok-sok évek múltán is megtalálja a módját, hogy megtalálja. Hányszor hallottam már, hogy jaj, nem tudom a címed, nincs rád számom, pedig annyit gondolok rád, úgy értesítettelek volna, és hányszor mondok én is hasonlókat. Pedig milyen kézenfekvő, hiszen, a jó újságírók tudják, magához az amerikai elnökhöz is el lehet jutni mindössze öt telefonhívás által. Ennyi szemből áll csupán az átlaghalandó és az elnökhalandó közti kapcsolatlánc. Tehát, jöhetnek a több nap, mint kolbász-szerű népi bölcsességek, tényleg, aki keres, az talál, mindent lehet, csak akarni kell.

De hogy mi közük mindehhez Önöknek? Végül is semmi. Hogy akkor miért írtam meg? Mindösszesen azért, hogy ismételten felhívjam a figyelmüket a kifogáskeresések és -találások jelenségre. Aki dohányozni akar, az akkor is fog, ha kevés a pénze, megtalálja a módját. Aki sörözni akar, ugyancsak, legfeljebb nem az igazi jó kézműves sört fogja inni. Aki Vasárnapot akar olvasni, mert bizony, erre is rá lehet szokni, az előteremti rá azt a heti egy euró valamennyit. A közelmúltban két ilyen levelet is kaptunk (azt nem a lányommal, hanem a szerkesztőség), hogy lejelentettem, mert nagyon szűkös az anyagi helyzetem, ott próbálok takarékoskodni, ahol csak lehet, de be kellett látnom, a Vasárnapon nem lehet, nem bírom nélküle, nagyon hiányzik, újra előfizetem. Szóval, akarni kell, bármiről legyen is szó, ez holtbiztos, aztán jön a megoldás is.

És visszatérve a Helga hozta levélre, azért is osztottam meg a történetét, hogy gratulálhassak ennek az egykori helyes, cserfes, talpraesett kislánynak, aki egy nap az évben hozzájárult lapunk terjesztéséhez, és akinek most is eszébe jutott, hogy a Vasárnap juttatja majd célba. Sok boldogságot, Xénia!

Nem csak vasárnap.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!