Gyermekeink az erőszak hálójában

Minél több tárgyat birtokolok, minél nagyobb a vagyonom, annál többet érek mint ember. Szörnyű olvasni ezt, igaz? 

Fotolia

 

Világunk nagymértékű fejlődése éles szakadékot hoz létre a gazdagabb és a szegényebb rétegek között. A hatalom- és birtoklási vágy erőszakot szül. Meg kell szereznem, amire vágyom. Tárgyakat kell birtokolnom. Minél több tárgyat birtokolok, minél nagyobb a vagyonom, annál többet érek mint ember. Szörnyű olvasni ezt, igaz? Pedig az emberek többsége ezzel a gondolattal kel fel reggel. Jobbnak kell lennem… Bizonyítanom kell… Meg kell szereznem…

A másik csoport a napi megélhetésért harcol. Azért, hogy a családjának meg tudjon adni mindent, ami nélkülözhetetlen az élethez, és talán annál egy kicsit többet is. Tisztán él emlékeimben egy felkavaró film, melyben a súlyos beteg kisfiú életmentő szívműtétjét szülei nem tudták kifizetni. Mit tett az apa? Erőszakhoz folyamodott. Túszul ejtette a kórház szívsebész főorvosát, így zsarolta ki, hogy megműtsék a fiát. Bűntényt követett el? Azt tette, amit a szíve diktált.

Az erőszak mindenütt ott van. Láthatatlanul hálóz be mindannyiunkat. Gyermekeink életének szintén része. Gondoljunk csak az osztályon belüli harcokra. Ki lesz a vezér? Ki hozza a döntéseket? Ki lesz az, aki alárendeli magát a többiek akaratának, és némán elfogadja a döntéseket? Sokszor láthatatlan harcok során születnek meg az osztályban az egyes pozíciók.

Tapasztalom, hogy a gyerekek elszenvedői annak az erőszakos közegnek, amelyben élnek. A televízióból, az internetről, a számítógépes játékokból zúdul rájuk az erőszak, és ők szívják magukba, akár a szivacs a vizet. Nincs szűrőberendezés, mely csodálatos módon szabályozná, hogy mit szabad befogadni, és mit kell elutasítani. Válogatás nélkül eléri őket minden agresszió, akár akarjuk, akár nem. Épp ezért nem is csodálkozom, ha a gyerekek sokszor nem a megfelelő, az általunk elvárt módon reagálnak eseményekre. A szülőknek kell szabályozniuk, mi az, amit közel engednek a gyerekükhöz, legyen szó meséről, filmről, játékról. Mert igen, a játékok is tartalmaznak rejtett agressziót, közvetítenek olyan üzenetet, hogy neked kell győznöd, mert ha véletlenül veszítesz, akkor borzalmas dolog történik, örök vesztes maradsz, soha senki sem fog rád többé teljes értékű emberként tekinteni. Elszomorító ezt olvasni, de sajnos így van.

Óvodásokkal végzett munkám során vegyes tapasztalatokra tettem szert. Van olyan gyerek, aki könnyebben viseli a kudarcot, nem viselkedik ellenségesen azokkal szemben, akik egy játék során nyertesek lesznek, viszont a nagy többség nem bírja a vereséget. Nemtetszésének hangot ad, és minimális esetben ugyan, de előfordul, hogy fizikailag is azok ellen fordul, akik legyőzői lettek egy játék erejéig.

Mit tehetünk az erőszakos megnyilvánulások ellen?

Ötletszinten felmerül bennem, hogy talán a meséket is korcsoport szerint kellene behatárolni, akár a filmeket. Nem minden szereplő és esemény kelt pozitív hatást a gyermekben, sőt sokszor egy teljesen ártalmatlannak tűnő mesealak is szörnyű szorongást válthat ki benne, vagy egy erőszakos mesefigura azt sugallja felé, hogy az erőszak is megoldást lehet, nem kell mindig a jó utat járni. Mivel még túl kicsi ahhoz, hogy különbséget tegyen jó és rossz cselekedet között, elképzelhető, hogy a negatív figura bőrébe bújik, és az első adandó alkalommal azt próbálja majd utánozni. A szülő pedig értetlenül áll a kialakult helyzet előtt, eszébe sem jut, hogy gyermeke a legutolsó meseélményét eleveníti fel, vetítve rá az életére.

A meséken, filmeken, játékokon túl a valós környezet is rejt erőszakot bőven. Egy veszekedés, utcai jelenet, amely nem mentes az agressziótól. Persze, nem lehet elkerülni, hogy a gyerek soha ne legyen fül- és szemtanúja effajta jeleneteknek, a megoldás abban rejlik, mi lesz a veszekedések, az erőszakos jelenetek utóélete. Kétféle út van: úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, remélve, hogy a gyerek majd szépen elfelejti. Naiv gondolat ez. Biztosak lehetünk benne, hogy nem azért nem beszél arról, ami történt vele, mert elfelejtette, hanem azért, mert fél. Fél attól, hogy ha feleleveníti, újra kell élnie negatív érzéseit. Ettől szeretne menekülni.

A másik, járhatóbb út: leülünk vele, és megbeszéljük, mi is történt. Ha otthoni veszekedésről van szó, próbáljuk meg az ő nyelvén elmagyarázni, miért voltunk ingerültek, előfordul az ilyesmi, de mi azért szeretjük egymást meg őt is. Nincs oka a félelemre. Fontos tudnunk, hogy a gyermek a hangos szótól, veszekedéstől minden esetben megijed, még ha nem mutatja is. Ha idegen környezetben találkozik az erőszakkal, ugyanilyen módon tudjuk felé közvetíteni a történéseket.

Ne feledjük, fontos szülői küldetés, amennyire csak tudjuk, óvni gyermekeinket az erőszaktól! Minden eszközt megragadva teremtsük meg számukra a szeretet elvén működő világot!

A szeretet válasz mindenre!

Kantner Éva

A cikk a Vasárnap Lélek, a belső Valóság mellékletében jelent meg