Szép épületek szerelmese

Amikor változatos tevékenysége kapcsán arról faggatom B. Mánya Ágnest, miként határozná meg saját magát, nemes egyszerűséggel közli: Egyszemélyes intézmény vagyok.

Somogyi Tibor felvétele

 

Élvezetes mesekönyvet írt a szecesszió leghíresebb magyar építészéről, Lechner Ödönről – a Pozsonyi mesék sorozatban jelent meg –, Belle époque címmel szlovákul, Arcképek és homlokzatok címmel pedig magyarul adta közre az 1890 és 1914 közötti „boldog békeidők” Pozsonyának építészetével és építészeivel foglalkozó kötetét. Mert mint vallja, egy-egy épület ugyanúgy szellemi alkotás, akár egy festmény, egy költemény vagy regény, az építészek neve mégsem olyan ismert, mint a képzőművészeké vagy irodalmároké. Főállásban pedagógus az érsekújvári Czuczor Gergely Alapiskolában, szabadidejében pedig a Pozsonyi Kifli felkérésére városnéző sétán vezeti az érdeklődőket, felfedve előttük a hajdani koronázó város építészeti kincseit.

Amikor változatos tevékenysége kapcsán arról faggatom B. Mánya Ágnest, miként határozná meg saját magát, nemes egyszerűséggel közli: „Egyszemélyes intézmény vagyok. Általában megjegyeznek az emberek, a sarki fűszeresnél, a bankban, mindenhol. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Sajnos a legtöbbször képtelen vagyok a dolgok felé kellő komolysággal közelíteni, emellett érdeklődő természettel áldott meg a sors, szóval én vagyok a »bmányaági«, így, kisbetűkkel és egybeírva.” Humorával, finom szarkazmusával és öniróniájával azonnal oldott légkört teremt maga körül amúgy is hangulatos, „kuckós” otthonában, ahol a múlt iránti vonzalmáról régi, szeretettel rendbe hozott, míves bútorok, kreativitásáról pedig saját maga készítette festményei, szecessziós ihletésű ajtófestései és bohókás díszpárnái árulkodnak.

„Szeretek írni, de nagyon élvezem a tanítást is. Létszükséglet számomra, hogy közösségben, emberek közt legyek. Nagyon szeretek beszélni, van bennem egyfajta – talán egészséges – szereplési vágy is. A gyerekek társasága azért is jó, mert tovább friss marad lélekben az ember. Egyébként a városi környezet az igazi lételemem. Persze ha van rá alkalmam, szívesen túrázom a gyerekeimmel. De szeretem a szép városokat, épületeket, ezért úti célként olyan helyet választok, ahol már az utcán van mit nézni.”

Ezúttal azoknál az épületeknél állunk meg, amelyek az ő életében játszottak fontos szerepet.

Szőgyén, a szülői ház

„Nagyon szép gyerekkorom volt. Nyáron soha nem unatkoztam akkor sem, ha ki sem tettük a családdal a lábunkat a faluból. Nekünk, gyerekeknek az utca volt a játszóterünk. Ez a régi írógépünk, ami most itt áll nálunk, családi örökség, gyerekként sokat nyomkodtam, s egy időben »hivatalos néni« szerettem volna lenni. Később pedig »higanyos néni«, apukám ugyanis diszpécser volt a gabonafeldolgozóban, és bejártam a kolléganőihez, akik lombikokkal dolgoztak, a gabona terméshozamát vizsgálták például. Óvó néni is szerettem volna lenni, mert anyukám is az volt, mielőtt nyugdíjba vonult. Tanítónéniset is sokat játszottunk, úgyhogy e négy szakma felé kacsingattam. A múlt iránti vonzalmamat édesapámtól örököltem. Kirándulni vitt bennünket olyan helyekre, amelyeket fontosnak tartott, például a bajmóci várba vagy a prágai Hradzsinba. Világosan emlékszem, tízéves voltam, közeledett a vakáció, amikor vett magának két könyvet: Lengyel Dénestől a Régi magyar mondákat és a Magyar történelmi kronológiát, én pedig két hónapra eltüntettem őket. Ezután tudtam az összes magyar mondát, meg jegyzetelgettem a történelmi kronológiából. Apukám aztán figyelmeztetett, hogy »te Ági, nem szeretik a tanítók, ha túl sokat beszélsz«, mert én azonnal közbeszóltam, ha olyasmiről volt szó az órán, amiről ezekben a könyvekben olvastam.”

 

Pozsony, a Duna utcai gimnázium épülete

„Amikor el kellett dönteni, hol tanuljak tovább, sokat böngésztük a szüleimmel a Kampónak nevezett füzetkét, azaz a Kam po skončení základnej školy című brossúrát. Matekból nem igazán voltam jó, ezért apukám azt mondta, inkább menjek fazekasnak, majd ő nyit nekem egy műhelyt. Mivel nem tudtuk eldönteni, mi legyen belőlem, jött az ötlet, ami általában ilyenkor a szülők fejéből ki szokott pattanni: menjen gimnáziumba a gyerek. Anyukám kijelentette: ha Újvárig elvisz a vonat, elvisz Pozsonyig is. Akkoriban divat volt Szőgyénből a pozsonyi gimnáziumba járni. Őrült nagy váltás volt számomra. Falusi lányként addig csak a családdal utaztam. Amikor kiderült, hogy felvettek a pozsonyi gimibe, anyukámék átküldtek busszal a szomszéd faluba, »hogy szokja a gyerek«. Négy hónapomba került, míg belerázódtam a fővárosi életbe. Így utólag egyáltalán nem bánom, hogy bedobtak a mélyvízbe, mert ha nem, talán örökre amolyan anyukám-apukám pityurkája maradtam volna.

Imádtam a kollégiumi életet, a suliban pedig azt, hogy olyan emberek látogattak el hozzánk, mint például Faludy György vagy Esterházy Lujza, gróf Esterházy János lánya. Szerettem a földrajzot, a magyart, a történelmet, töriversenyekre is jártam. Amikor osztálykiránduláson voltunk Bécsben, én épp II. Napóleon-lázban égtem. Meg akartam keresni a sírját a Habsburgok sírboltjában, de nem találtam. Bolyongtunk ott a barátnőmmel, és majdnem lemaradtunk a buszról. Stöszelné Ágh Emma osztályfőnököm azzal fogadott, hogy »Ági, jó, hogy be nem feküdtél a Habsburgok közé«. Valahogy így kezdődött. Aztán Ferenc Jóska is bejött a képbe, meg Erzsébet királyné, és egyre többet akartam tudni a boldog békeidőknek nevezett korszakról. Talán nem meglepő, hogy a magyar–történelem szakot választottam.”

 

Pozsony, a Komenský Egyetem bölcsészkarának épülete

„Az építészet iránti vonzalmam Hushegyi Gábor tanár úrnak köszönhető, több helyen elmondtam, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Ötödévben a kultúrtörténeti előadásokon hallottam először például Rigele Alajosról, aki Pozsony meghatározó szobrásza volt. Ekkor kezdtem el kutatni és utánanézni azoknak a dolgoknak, amikről Hushegyi tanár úr beszélt. Míg más a párjával romantikázott vagy soppingolt, én Pozsony különböző részeit fedeztem fel programszerűen. Suli után mindig elmentem megkeresni azt az épületet, amelyről épp akkor olvastam Szőnyi Endre könyvében. Ismerkedtem a várossal. Mindig nagyon lelkesen mesélem, hogy a Világtörténelem tanszéken Pozsony építészettörténetéből írtam a diplomamunkámat. A mai napig nem tudom, hogyan sikerült ezt kibulizni. A kutatás akkoriban nem volt persze annyira egyszerű, az internet még gyerekcipőben járt. A mai napig megvan a kapcsos füzetem, amibe a levéltárakban böngészve gyűjtöttem az adatokat.”

 

A Kék templom

„Ha választanom kellene három kedvenc pozsonyi épületet, akkor köztük lennének a Zehnhaus néven ismert munkásházak, nagyon kedves, egyszerű téglaházak, és a Mária Oltalma Árvaház a Mély úton, amit Harry Potter-iskolának becéznek a pozsonyiak. Meseszép, egyszer szívesen belopóznék oda. Az első helyen egyértelműen Lechner Ödön Kék temploma áll. Azért is örültem a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás felkérésének, mert Lechner épületei nekem rengeteget adtak, és ezt visszaforgathattam a könyvembe, így amolyan hommage a la Lechner lett. Ez most nagyon patetikusan hangzik, de így van. Jó érzés volt a kezembe venni, amikor megjelent, mert egy könyvet mindig is többre tartottam, szívesebben költöttem rá, mint ruhákra. Nem is festettem magam soha, úgyhogy igazi »antinő« vagyok. A Kék templom, ami eredetileg nem is kék volt, inkább szürkés-drappos, valami fantasztikus. Nagyon sokáig el tudom nézni, örülök neki, hogy mellette jöhettem-mehettem pozsonyi diákként. Bolemant Éváék a Pozsonyi Kifliből először Polgár Anikót kérték fel a Lechner-könyvre, de ő nem ért rá. Anikónak viszont, akivel évfolyamtársak voltunk, Pozsonyról én jutottam eszébe, így találtak meg. Elsőre máshogy szőttem a történetet. Megmutattam N. Tóth Anikónak, aki gyakorlott mesekönyvíró, hogy mondja el a véleményét. Ő másfajta történetvezetést ajánlott, aztán a kettő között találtam meg a múzeumosdit. Több közönségtalálkozón voltam gyerekekkel, és ők mondták, hogy kicsit olyasmi, mint az Éjszaka a múzeumban, ott is megelevenednek az amerikai történelem nagyjai. Hát, mondtam, biztosan, drágáim, de én azt a filmet nem láttam. Annak örülök, hogy a gyerekeimnek is tetszik. Szilárd fiam anno kétszer felolvastatta velem, később pedig ezen felbuzdulva fölvettük diktafonra, hogy ne olvassam már ennyiszer saját magamat, aztán még önállóan is elolvasta. Ahogy a tizenöt éves lányom, Adél is, aki már értő olvasó, és nem tartotta rossznak vagy cikinek.”

 

Érsekújvár, a családi otthon

„Újvárt azért választottuk közös otthonunknak annak idején, hogy mindenhova ügyesen odaérjünk, mert a férjem lévai, ő Nyitrán végzett, én Pozsonyban. Ő Nyitrán maradt tanítani, én Köbölkúton kezdtem. Újvárból vonattal egy óra alatt Pozsonyban vagyok, másfél óra alatt pedig Budapesten. Nincs autónk, a »sofőrünk« még csak kilencéves, úgyhogy kicsit kell rá gyúrnia. Újvár megfelelő olyan szempontból, hogy város is, tehát van orvosi ügyelet, ami a gyerekek mellett nagyon fontos, vannak üzletek. Itt a strand, a fedett uszoda, a téli stadionba korcsolyázni járunk. Bejárható kényelmesen, gyalogosan. A mi léptékünknek megfelel. A lehetőségeinkből jelenleg egy panellakásra futja. Van egy álmom, vágyam, hogy milyen házban szeretnék élni. Vagy ha nem házban, akkor lakásban. Jó kis gangos, lehetőleg nagy alapterületű lakásban, ahol még cselédszoba is volt, meg szép kilincsek, belső ajtók. De azt szoktam mondani, attól sem vagyok boldogtalan, hogy itt lakom, mert azt tartom, nézzük csak meg, kivel bútorozott össze az ember. Itt van ez a régi bútor meg a sorozatgyártásból kikerült Tiffany-lámpánk, de van banki lámpánk, ami mellett olvasok. Már ez is feltölt, hogy nekem ilyenem van. Este, amikor bekapcsolom a Tiffanyt és a banki lámpát, úgy érzem magam, mintha a Széchényiben lennék.”

 

Ami a legfontosabb

„Sok mindennek örülök, ami eddigi életemben történt velem, de elsősorban a gyerekeimnek meg a férjemnek. Azt hittem, hogy öreglányként halok meg. Komolyan. Ki is néztem magamnak egy falubeli lányt, két évvel idősebb nálam, úgy gondoltam, olyan kaliberű, mint én, majd együtt jól megleszünk »öregjányként« a faluban. Aztán egyszer csak férjhez ment. Ekkor bizonytalanodtam el. Aztán nekem is sikerült párt találnom, pedig erre egyáltalán nem számítottam, és a mai napig nagyon csodálkozom rajta, úgyhogy nagyon büszke vagyok a családomra. Már nem érzem úgy, hogy hiába éltem. Támogatjuk is egymást erősen. Amikor az egyiknek sok dolga van, akkor a másik tartja a frontot. Krisztián nem az a típusú férj, pedig biztosan vannak ma is ilyen régi vágású férjek, akik féltékenyek a feleségük sikereire, vagy egész egyszerűen nem akarják, hogy az asszony kitegye a lábát a házból. Mindig is támogatott. Formáljuk egymást. Azt szoktam mondani, hogy azelőtt Kriszti a könyvesboltoknak csak a cégtábláját látta, azt nem nézte meg, hogy milyen épületben vannak. Ma már azt is megnézi, hol van. És ha valahova csak ő megy egyedül, le is fényképez nekem épületeket. Én is máshogy nézek krimit, mint mielőtt összekerültünk.

Hogy a férjemhez hasonlóan kutatómunkát végezzek, arról inkább letettem, mert az ő életét eléggé kitölti a hivatása, látom, hogy ez mivel jár. Amit én csinálnék, ahhoz utazni kellene, és egyelőre nem engedhetem meg magamnak, meg nem is szeretném. Ez az én döntésem. Nekem fontos, hogy tudjam, melyik gyerekem éppen hol van, és itthon rendben legyenek a dolgok.

Kreativitásra igyekszünk nevelni őket, és arra, hogy könnyen tudjanak alkalmazkodni a kihívásokhoz. Igyekszem jó anyuka lenni olyan értelemben, hogy megpróbálok annyi időt velük tölteni, amennyit csak lehet. Mind a kettőjükkel három-három évig voltam otthon, ott tudtam lenni az óvodai, iskolai rendezvényeiken, most meg pláne ott tudok lenni, hogy egy intézménybe járunk mind a hárman. Igyekszünk a gyerekeinknek megadni mindent, de mégsem adni meg mindent. Egyelőre el tudom magyarázni nekik, hogy a nem márkás sportcipő is lehet ugyanolyan jó, mint a márkás. Ennek gyakorlati oka is van. Egyrészt minek, másrészt meg soha nem lehet tudni, hogy az a gyerek milyen anyagi helyzetbe kerül majd felnőttként. Inkább tanulja meg, hogy nincs annyira eleresztve, és ha majd megteheti, akkor megveszi magának a drágább dolgokat. A fiunknak, noha már kilencéves, a mai napig mesélünk. Ez talán nem általános. Oké, hogy ő már három éve tud olvasni, de valahogy nekünk is jólesik. Az apukája könyvből olvas neki, én meg saját meséket találok ki. Felveszem diktafonra is, bejátsszuk a gépbe, és ott is meg tudja hallgatni. Van úgy, hogy hétvégén itthon vagyunk, semmi egyéb program nincsen, a fiunk fekszik egész délelőtt az ágyában, és jön az apukája azzal, hogy »már megint téged hallgat«.

Időnként kilépek persze a komfortzónámból, mint például a pozsonyi városi séták alkalmával, évente kétszer. Azt szoktam mondani, hogy én nem bungeejumpingolok, hanem így feszegetem a határaimat. Élvezem ezt a tevékenységet, és örülök, hogy jó a visszhangjuk a pozsonyi sétáknak.”

Mislay Edit

 

A portré az Új Szó 2017. júniusi NŐK mellékletében jelent meg.